Balassi Bálint

ÖTVENNYOLCADIK VIDENS JULIAM NEC ORATIONE NEC RATIONE IN SUI AMOREM INFLAMMARI POSSE, QUESTUBUS MISER CAELUM, TERRAS ET MARIA IMPLET, POLLICENS INDIGNABUNDUS SE NULLUM CARMEN JULIAE GRATIA DEINCEPS CANTATURUM

[azon nótára]

1
Óh, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,
       csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal újult
       jó illatú föld tája,
Csudákat nevelő, gályákat viselő
       nagy tenger morotvája!

2
Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken
       bujdosva nyavalyognom,
Szörnyű havasokon fene párduc módon
       kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban
       holtig csak nyomorognom?

3
Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit
       mi haszon, hogy béjárom?
Emberek nem lakta földön ily régolta
       mi jutalmamat várom?
Ha mindenütt éget szerelem éngemet,
       mind búm, kínom csak károm.

4
Sokszor vadászással, szép madarászással
       én mind csak azon voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral éngemet,
       szívemben mint megoltsam,
De semmit nem nyertem véle, sőt vesztettem,
       mert inkább égtem, gyúltam.

5
Mert valahol járok s valamit csinálok,
       elmémbe mind ott forog
Julia szép képe, gyönyörű beszéde,
       lelkem érte forr, buzog,
Valahová nézek, úgy tetszik szememnek,
       hogy mind előttem mozog.

6
Noha felmetszette szívem közepette
       Cupido néki képét
Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével,
       de mégis szép személyét
Nézni elűz éngem, noha nyilván érzem,
       hogy csak vallom gyötrelmét.

7
Más kegyes is éngem szeret, de én őt nem,
       noha követ nagy híven,
Azért, mert az Isten, csodául nagy bölcsen,
       csak Juliára éppen
Minden nagy szépséget e földön úgy szerzett,
       hogy senki szebb ne légyen.

8
Óh, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt
       igen hamis szerelem!
Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz
       utánam szerelmesen?
S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz éngem,
       aki megnyerhetetlen?

9
De te törvényidnek, noha csak vesztenek,
       kételen kell engednem,
Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél
       mert Juliának éngem,
Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna,
       oly örömest viselem.

10
Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe
       magát akartva üti,
Nem gondolván véle, hogy gyertyaláng heve
       meg is égeti, süti,
Szívem is ekképpen Julia szenében
       magát örömest fűti.

11
Hatalmas szemei, haragos beszédi
       éngem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél
       mégis inkább tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz,
       hogy tart számkivetettnek.

12
De ám akár medgyen vélem bár szerelem,
       szabad légyen már véle,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe,
       hogy amint felmetszette
Juliát szívemben, szinte úgy versemben
       is tessék meg szép képe.

13
Hideg lévén kívöl, égvén penig belöl
       Julia szerelmétűl,
Jó hamar lovakért járván Erdély földét
       nem nagy fáradság nélkül,
Ezt öszverendelém, többé nem említvén
       Juliát immár versül.

Ez az Juliáról szerzett énekeknek a vége