Berzsenyi Dániel

A FELKÖLT NEMESSÉGHEZ

     Él még nemzetem istene!
Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!
     Állsz még, állsz, szeretett Hazám!
Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed!
     Méltán búslakodám előbb,
Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz,
     S régen félt veszedelmidet
Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
     Hálá! mást mutat e sereg,
Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül.
     Nem szállt Trója alá soha
Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély
     Zászlóit nem emelte volt
Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán.
     Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.
     Thétis nagy fia sem maradt
Chironnál, mikoron hadra veté szemét:
     Árpád vére se hűlhet el,
Ámbár rég heverész a puha pamlagon.
     Nézd: most felköti fegyverét,
Csákóján lobogó kolcsag emelkedik.
     Buzdító katonás ruhát
Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.
     Majd kardjára felesküszik,
Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika
     Búsult tigrise, amidőn
Ordít kölykeiért, s körme viaskodik.
     Majd felkelnek alattad is,
Ó József! nagyanyád, Trézia bajnoki,
     S bátran mégy, szeretett vezér,
A jég-Álpeseken s Ádria öblein. -
     E nép nem gyülevész csoport,
Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze.
     Önként áldoz az életet,
S horgas kardja kövér hantjaiért hasít.
     Míg hérói biborsüveg
Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga,
     Eszterházy, dicső magyar!
Míg győző eleid pallosa combodon
     Csattog: győzni fog a magyar,
S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!

[1797?]