Berzsenyi Dániel

A MELANCHOLIA

Te a setét erdők vadonjain
Szeretsz álmodozni, oh Melancholia!
A puszta vár bús omladékain
Nyögdelő lágy szellő néked harmónia.

A felhőkbe nyúlt gránit ormai
S az elzárt völgy néked legkedvesb nézőhely,
A halvány hold s gót falak kormai
Bájolnak tégedet mágusi erővel.

A mohosúlt sírkövekre ledűlsz,
S mély lelkesedéssel emeled hárfádat,
Az őszült kor képeibe merűlsz,
S édesen elsírod bús elégiádat.

A vidámság csak a valóságnak
S szűk jelenvalónak szedheti rózsáit:
De te, karján a szép Álmodásnak,
Éled a jövendőt s a multnak óráit.

Oh, te voltál eddig biztos társam!
Te intéztél engem józan utaidon,
Ha a földi vígságtól megváltam,
Sátorodba intél csendes alkonyidon.

Te vontad bé az ifjú húrjait
Egy csendes búsongás gyászos fátyolával:
Te derítsd fel a férfi gondjait
Magányos örömid szép holdvilágával!