Berzsenyi Dániel

A SZERELEM

Mi a földi élet s minden ragyogványa
     Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
     Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.

India kincsével légyen tömve tárod,
     S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
     S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.

De te, édes érzés, egek szent magzatja!
     Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
     S a halandó porból egy félisten lészen.

Te a szerencsének játékát neveted,
     Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;
A nagyság álképét mint bábot elveted,
     S nem szab semmi földi erő néked határt.

Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:
     Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.
Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak
     Nézed, s elenyészik rettenetes váza.

Te a szegénységnek mohos kalyibáját
     Márványpalotává tudod változtatni,
S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját
     A mennyei nektárillatban usztatni.

Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:
     Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!
Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,
     S könnyel ázott kendőd légyen szemfödelem.

[1802 körül]