Berzsenyi Dániel

A TUDOMÁNYOK

Midőn e földet elhagyá Saturnus,
S a nagy Minden keblébe rejtezett,
Két égi szűz maradt az embereknél:
A szent Igazság és a szűz Szemérem;
Kik mint az égnek hív küldöttjei,
A jámbor népek kormányit vezették.
Örök békesség és arany szabadság,
Víg ártatlanság s minden égi jók
Lakoztak vélek a boldog világban.

De a halandók csakhamar megúnták
Ezen jóltévő égi védeket;
Mert sokban ellentálltak a nagyoknak,
A büszke nagyravágyás kényeit
S a rút gonoszság titkos céljait,
Mint őrálló bírák, meggátolák;
Melyért is ők az emberek közül
Kizáratván, dicsőbb honjokba tértek.
Már így sokkal szebben folyt a világ.
Most a hatalmas már hatalmasabb lett,
A víg vigabbnak érezé magát,
A dús pediglen sokkal gazdagabbnak.

     De csak rövid volt e hiú öröm.
A gyenge csakhamar kezdé érezni
Kevély nyomását a hatalmasoknak;
Az erő nemlétét pótolá ravaszság,
S rettentővé lett láthatlan keze;
A sok hasznos csekély romlása által
Kiszáradt a bőség s dúskálkodás ere;
Fortély ellen fortély, erőszak ellen erő,
És fegyver ellen fegyver volt szegezve:
S már-már kiveszni tért e balgatag faj.

     De megszáná a földet Jupiter.
Menj! így szólítja bölcs lyányát, Minervát,
Menj! s hozz ki táram titkos rejtekéből
Észt s bölcsességet e vak fajzatoknak.
Nem észt, hanem ravaszságot lopott,
S csak azt adott nekik Japet fia;
S most a Szemérem és a szent Igazság,
Kiket nekik küldék, ím visszatértek.

     Készült tehát az aegis asszonya
A bölcseség dicső szövétnekével
A földre szállni és az embereknek
A tudományok szent kincsét osztani,
S minthogy saját komolyságát tudá,
S a földi gyarlóságot ismeré:
Az ő ifjabb s vidámabb húgait,
A nyájas Múzsákat küldé elől,
Hogy készítsék kedves játékjaikkal
A vak, szilaj lelkekhez útjait.

     Díszlett e mód. Mert ámbár voltak oly
Múzsák, kik a kedveskedést fölösleg
Űzvén, lettek nagyok kacérjai:
De mások, kik megtartották tovább is
Az ő mennyei ártatlanságjokat,
Az emberekbe szent szikrát leheltek,
Kikben tüstént gyulladt az aetheri rész,
Mely egy rokon kötél az égiekkel;
S hálás kezekkel kezdék elfogadni
Minerva égi áldomásait.
Most láták, hogy dobzódások veszély,
És a pusztítás ádáz balgatagság;
Hogy minden emberek csak egyneműek,
S minden közjó az egyesből ered!
Azolta van remény, hogy a halandók
Mennél több fényt nyernek Pallás kezéből,
Annál forróbban fogják majd ölelni
A szent Igazságot s a hív Szemérmet.
S akkor majd ismét Kronos boldogabb
Századja hozzánk visszatér az égből.

[1809]