Berzsenyi Dániel
AZ ULMAI ÜTKÖZET
1805. Octob.14d.
Mit hallok! Árpád honja határain
Álgyúk dörögnek! rettenetes veszély
Zúg, mint dagadt felhők morajja
S
Bosporusok zokogó nyögése.
Egy nagy csapással mindeneket levert
A harc s dicsőség kénye, Napóleon,
S mint Júpiter mindent lerontó
Mennyköve,
egy riadással elszórt.
Látom hazámnak fegyveres őreit
Réműlt futásban; látom az éktelen
Vert had zavarját tébolyogva,
S
Bécs s Pozsony érckapuit vivatlan
Kitárva! Oh sors! oh csuda nap! mi ez?
Nincs hát remény már? - Itt az idő, magyar,
Mely majd szabad lelked nem ismért
Jármot
akaszt te szilaj nyakadra.
Nyolc száz repült el már Budavár felett.
Villámok ádáz zápora, vérözön
Toldult s rohant rád
számtalanszor:
Ámde
te, mint az egekbe ötlő
Kriván, mosolygál a zivatar között.
Rémíthetetlen melled acélfalat
Vont fel körülted, s vakmerően
A
haragos buzogányt ragadván,
Gigászerővel harcra szegült karod,
Vívtál ezerszer többel ezer csatát:
Menj, most mutasd meg Zrínyi
lelkét,
Zrínyi
dicső remekét, halálát!
Merj! a merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait áltüti,
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes
utat tusakodva tör s nyit.
[1805?]
