Berzsenyi Dániel

FELSŐBÜKI NAGY PÁLHOZ, AZ ORSZÁGGYŰLÉS ALATT

Már midőn a föld letapodva hódol,
S Róma felséges geniussza eltűnt,
Mint egy őr Cato feded a világot,
S mennyköveket szórsz.

A közembernek neve vész magával.
Kincs, kevély márványpaloták homályba
Dűlnek, elmúlnak, s heverő uroknak
Híre enyészik.

A derék nem fél az idők mohától:
A koporsóból kitör és eget kér,
Érdemét a jók, nemesek s jövendő
Századok áldják.

Láttalak fényes hadi öltözetben.
Látlak országunk ragyogó gyülésén:
Ott merő Hectort s Kinizsit mutattál,
Itt Cicerónk vagy.

Ósz atyáink közt fiatal korodban
Pálmaágakkal koszorús fejedre
A kitündöklő magas elme s lélek
Égi sugárt vont.

Nagy, midőn tündér paripádra szöktél,
Nagy, hazánk kormányvezető tanácsán.
Itt az érdempolc! ez az égnek útja,
S régi magyar dísz!