MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Berzsenyi Dániel

HIMNUSZ KESZTHELY ISTENEIHEZ

Ki zengi e nagy század erőseit
S omló trónusait? ki Agamemnonát
     Korunknak s Aulis áldozatját
          S Iphigenia szemérmes arcát?

Feldúlt világunk üszkeit, a Tridens
S villám ostromait, a lerogyott gigászt,
     A megrepesztett Kalpe szirtját
          Pindari láng-ajak ömledezze;

Ti, oh szelídebb égiek! akiket
Keszthely béavatott szent palotáiba,
     Ti, éltető Ceres s dicsőebb
          Lelket adó Helicon leányi!

Vidám avénám títeket énekel.
A szebb emberiség bennetek él s tenyész,
     Ti adtok annak testi-lelki
          Jobb eledelt s magas égi éltet.

Ceres! te hívtad erdeiből elől
A vadságba merült emberi nemzetet,
     A makk s gyökér helyett az édes
          Búzakalászt neki megmutattad.

A társas élet szent szövedékeit,
Az erkölcsi világ új elementumit
     Te fűzted egy nagy kapcsolatba
          Célra vivő örök ösztöninkkel.

Munkált az ember, s tárgyaihoz jutott:
Bátorságba' szedé míve gyümölcseit,
     Vígan, nyugodtan éle csendes
          Sátoribann az arany világnak.

De még lefojtva szunnyada kebliben
A szebb aetheri rész: Múzsa! te illetéd
     Nektáros ujjal égi lantod,
          S zengzete gyúlt erein keresztűl.

Zúgván felébredt a lekötött erő,
S mint új lény, leveté állati nyűgeit,
     S a még nem ismért lelki élet
          Képei közt lebegett örömmel.

Főbb létre lobbant lelke feloldozá
A szép, jó s az igaz mennyei csírjait;
     Zengtél! s körűlte új világ nyilt
          S Elysion, szomorú vadonján.

Zengtél! s szivének húrjait illetéd:
Forró melle dagadt, homloka virrada,
     Elméje szárnyalt, s a tudásnak
          Békerülé sivatag határit.

Zengtél! s dalodra Théba felépüle,
S a boldog görög ég csillaga feltüne.
     Te zengsz, ha Rómát a kerek föld
          Rettegi, és te, ha azt lerontja;

Te zengsz, ha Franklin lelke, merész keze
Villámot leragad s sceptrumokat leránt,
     Ha Newton és Kant a Teremtő
          Titkait oldja, s világot alkot.

Kronos leánya! Delphi nagy istene!
Ti munkátok azon titkos örök kötél,
     Mely a halandó port s az istent
          Egy csuda mívbe csatolva tartja.

Oh, lakjatok hát e kies ég alatt,
Bájoljátok ide Enna virányait
     És a virágzó Attikának
          Hajdani szép ideit s Saturnust,

Hogy vérrel ázott századaink nyomán
A szent pálma arany bimbai nyiljanak,
     S e kis magyar Weimar öléből
          Lássa hazánk kiderűlni napját.

Oh, látja! s ím a harc deli nemzete,
Melly még csak hadi zajt esmere és halált,
     Lerakja harsogó acélit
          Színed előtt, ragyogó Napisten!

Lerakja s áldoz, s mint mikor a Bakonyt
Messzünnen riadó mennykövek és szelek
     Csattogva rázzák, zeng fölötte
          Tegzed aranynyila és az Aegis.

[1817. febr.]