Berzsenyi Dániel

KISHEZ

Nézd: az igaz virtus feláldozza magát,
S nem kéri senkitől érdeme jutalmát,
     Mert azt magában érzi.
A bajnok mosolygva rohan a halálnak;
Hogy vére gyümölcsöt teremjen honjának,
     Éltét örömmel végzi.

A bölcs kebeléből szívét kiszakasztja,
Néma falak között hervad arculatja,
     Fejét mély gond epeszti;
Álmatlan szemei mécsekkel virradnak;
Kizárja örömit a ragyogó napnak:
     Az áldást úgy terjeszti.

Barátom! érzed-é? Képed festegetem,
De el nem érheti eléggé ecsetem
     Az eredeti szépet.
Bölcselkedő Múzsád, socratesi lelked
Mennyei kincseit rózsák közé rejted,
     Hogy megfoghasd a szívet.

Te Schiller mélységét, Matthisson himzését
S a tiburi Phoenix magas ömledését
     Egy alakban mutatod.
Bájos színnel fested az erkölcs szépségét,
Az álorcás bűnnek felfeded rút képét,
     S tőreit elszaggatod.

Az észt az érzéshez remeken csatolod;
A csapongó elmét szeliden oktatod,
     Mint fellengjen az égen.
Nagy érdem: de bérét e föld meg nem adja,
Csillagkoronáját csak ott fenn várhatja
     Mnemosyne keblében.

[1803 körül]