Csokonai Vitéz Mihály

A békétlenkedő

I

Tavasz

Ejnye, már az esztendőnek
Silány napjai eljőnek,
     Itt a kedvetlen tavasz.
Locsos, pocsos minden napja,
Komor a bőjtmás hónapja.
     Április csalárd, ravasz.
Sovány szelek süvőltése,
Száraz porral kerengése
     Torkot, mellet terhelő,
     Huruttal kerűl elő.

Kinek volna kedve benne!
Bárcsak hamar vége lenne
     Únalmas óráinak.
Szemem bármerre tekintsen,
Sem gyümőlcse semmi nincsen
     Kertem puszta fáinak.
Mit ér zőldje a szőlőnek,
Ha rajta fürtök nem nőnek,
     Mit ér a bimbó, virág,
     Ha körtvélyt nem nyújt az ág?

Barmaim, jaj, be soványok,
Elfogyott a takarmányok,
     Már sem széna, sem mező,
Ezer az ember szükségi,
Nincs új, elfogyott a régi,
     Majd kihúz az éhező.
Óh, bárcsak hamar nyár lenne,
E silány tavasz elmenne:
     Uram! uram! talán már
     Nem is fog már lenni nyár!

II

Nyár

Haj, haj, no! be elfáradtam,
Ugyan nagyon megizzadtam,
     Adjatok egy kis vizet!
A nyári napnak hésége
Éltünk terhe, veszettsége,
     Csak, csak ilyennel fizet;
Uram, szűntesd a héséget,
Mert magunkat is eléget.
     Tikkasztó kánikulánk
     Bűnünkért van csapva ránk.

Testünket alig bírhatjuk,
Lélekszakadva aratjuk
     Ami kis termésünk jött;
Vetegettük hideg szélbe,
Most takarjuk forró délbe
     Dudva és bogács között;
Amit e' még meg nem fojtott,
Szipoly és sáskaraj tojt ott,
     S amit ez is meghagya,
     Elsütötte a ragya.

A hosszú napnak terhétől,
A munka keménységétől
     Csigázódik életünk.
Mégis mindezért végtére
Mi a szegény ember bére!
     Aggunk s alig ehetünk.
Mennykő, villám és mennydörgés
Mind, amit nyér a könyörgés,
     Forgószél és jégeső,
     Ami a munkánkra jő.

III

Ősz

A fejem már majd megbódúl,
Annyi a gond, mely rámtódúl,
     Érik a gohér nagyon.
Szintúgy félek még előre,
Ha ránézek a szőllőre,
     A szüret s baj itt vagyon;
Restellek már ki is menni,
Eső esik, mit kell tenni,
     Alhatnám is, de nem is,
     Mozogni kén nékem is.

Most jőnek már, haj, most jőnek
A megaggott esztendőnek
     Legkomorabb részei,
Borong, tolong a kedvetlen
Őszi felhő, és szünetlen
     Bugyognak locs cseppjei.
Bent ásítok, kint meg ázom,
Bent didergek, kint meg fázom,
     Szomorú ősz, haj, haj, haj!
     Benn is baj most, kinn is baj.

Bárcsak meleg napfény volna,
Vagy kemény télre hajolna
     Már ez a locspocs idő.
Mert most setét ködbe fedve
Sínlik az embernek kedve,
     S azért hozzám más se jő.
     De ha jő is, mit csinálunk?
Csak únalom lakik nálunk;
     Most is bú és álom nyom:
     Jaj be fáj a vékonyom.

IV

Tél

No eljöttél valahára,
Gyászos tél, a főld nyakára,
     És az erszényt oldozod:
Együk most már munkánk bérét,
Igyuk saját testünk vérét,
     Már az inséget hozod.
Igazán, hogy minél rosszabb
A te részed, annál hosszabb,
     Életünkből majd fél rész
     A te napjaidba vész.

Elrablod a kikeletnek
Tején hízott természetnek
     Gyönyörűségit magad;
Mindent, amit a termékeny
Nyár s ősz adott a vidéken,
     Fagyod tőlünk elragad.
Csak számodra munkálódunk,
Érted élünk és aggódunk,
     S midőn mindent elragadsz,
     Magad csak kedvet sem adsz.

Tömlöccé teszed szobánkat,
Kertünket és gyümőlcsfánkat
     Zúzzal virágoztatod.
És azalatt nagy lármával
Kimormolsz szélhahotával
     S jégfogad vicsorgatod.
Ne dúld fel minden kedvünket,
Enyhítsd megúnt életünket,
     Bocsásd hozzánk a tavaszt,
     Szívszakadva várjuk azt.