Csokonai Vitéz Mihály

A dél

Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
     Egyenesen omlik lefelé súgára.
Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl;
     Felforrott az egész természet merevűl.
A barmok terepély cserfák alá mennek,
     Híves árnyékjokban kérődzve pihennek.
A madarkák csüngnek a híves lombokról;
     Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
     Óltja szomját a hűs forrás vize mellett.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
     Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Csupán csak a munkás apró méhek dongnak,
     Széjjel az illatos réteken zsibongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
     Zeng a zörgő prücsök a nap melegében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
     Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain
     A hévtől elaszott fűveknek szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
     A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak még magok a híves szellők is
     Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némely enyelgő zefirek játszanak,
     Melyek a levelek alól kiugranak,
Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon,
     Lassan elenyésznek a liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fúvallatok, jertek,
     Kik az ambróziás rózsák közt hevertek
Bújjatok ki bársony ágyából, bújjatok,
     Elbágyadt kebelem piheg utánatok;
Szedjetek mennyei illatot, szedjetek,
     E vídám gesztenye alá úgy jőjjetek.