Csokonai Vitéz Mihály

A feredés

Nini, szemeim, ide nézzetek,
     Ni, e kis rózsabokor hirtelen
     Mint megrezzent amott a vízszélen!
Nini, szemeim, ide nézzetek!
     Ni, mint öszveverődtenek
          Levelei s ágai,
          Tövise s virágai,
     Ni, mind megbillegtenek.

Felcifrázott kevély virágának
Bíbor pompái széjjel szóródának.
     Némelyik leesve elterűlt a dudvák szárain,
          Némelyek úsznak az itt lengő
          És játszadozva kerengő
     Zefirek szárnyain.

Nini, vigyázzatok!
     De fényetek rezeg pislogva,
          Hol öszvevonúl, hol kidüllyed,
     Most repes víg pattanással forogva,
          Majd rettenve komor gödribe süllyed.
Tán istent láttatok?
     Ne zárjátok bé az ablaktokat.
          Ott nem haragos istenség látszik,
          Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik.
     Nyissátok meg ablaktokat.

A rózsákon általfénylenek
     Sokkal szebb rózsái,
     Pirosló orcái,
Melyek titeket megigéztenek.
     Ah, boldog rózsafa!
     Be nyájas nimfa
Nyugszik alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem egyik ágodnak!

Ti pedig, szemeim ti, ide vigyázzatok,
Mit akar ott a ti igéző nimfátok!
     Nini, ruháit levetette
     S a rózsa tövére tette. -
Maga indúl: - most már, most nézzetek!
A nézés istene légyen véletek!

     Ahol megy! - ah, mely isteni képnek kell lenni,
     Mely hátúlról is ennyi gráciákkal kezd jelenni! -
Ah, bár láthatnátok, mely szép
A halhatatlan kép! -
     Ah, fordúlj erre, szép istenné -
          Egek! - mi csuda! - ah! szemeim! mit látok? -
     Mint reszkettek! -
               Mint meredtek! -
               Mint fellobbanátok! -
          Már kipattannátok,
          S tán golyóbiskátok
     A nézés tövéből kivenné? -

Ah, mit látok? - Irgalmas Egek! -
Ah! Én kincsem! - alig pihegek! -
     Visszafordúlt az én galambom, - visszanézett!
     S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett.
Az én kedvesem fut amott! -
     Ah, mint dobog szívem belől! -
     Ah, mint olvadok mindenfelől! -
          Isten! Egek! - Jaj, elfogyok! -
          Ne hagyjatok! - mindjárt lerogyok! -
Az én kedvesem fut amott! -
Ah, őtet - őtet láttam ott! -

     Ahol megy! - jaj! mit látok? - - Mezítelen! -
Irígylem e vidékeknek ezt:
Hogy látják, ami engem öl s éleszt,
     S szerelmestársimmá lesznek ily hirtelen. -
De csalódom! - Ti láttok testén
     Valamely leplet - de, mely ritka
     Az a fedél, mely alatt van szívem kies titka,
S mely lebeg meztelen Évám édenén!

     E csalódás játszódtat-é titeket,
     Vagy csakugyan látjátok ezeket?:
Miként pirosolnak,
Mikor meghajolnak,
     Fényes szárai,
     Márvány combjai,
Amelyeket főhajtva
És utána sóhajtva
     Csókolnak magok
     A szép virágok.
Vajha én most, vajha virág lennék,
Én is ilyen komplimentet tennék!

     Nézd, a vékony patyolat
     Vigály felhője alatt
A szerelmes zefirek mint enyelegnek:
Ah, ezt mint irígylem e játszi seregnek!
     Némelyik szép lábára tekergőzik,
     Egyik kies mellye alá rejtőzik,
Másik márvány óldalára könyököl:
Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl!
     Vajha én most, vajha Zefir lennék!
     Én is a legszebbik helyre mennék. -

De látjátok! már a patakba lépett,
Mely kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet.
     A hízelkedő habok hozzá tódúlnak,
     S farkok csóválva lábához símúlnak.
Vetélkednek, az első melyik légyen,
Mely néki udvarlást csókolással tégyen?

     Már szárait.
          Már térdeit,
     Már combjait,
          Combtöveit
Nyelik el a fajtalan habok. -
Ah, távozzatok, ocsmány habok! -
     Ha feljebb viszitek vizeteket:
     Menten öszvetördellek benneteket. -
Ah! már megöltelek! -
Szerelemtárssá lettetek. -

     Óh, már alig látom szép mellyét,
     Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam helyét!
Vajha én most, vajha egy hab lennék:
Én is szerelmes testén pihennék!