Csokonai Vitéz Mihály

A fösvény

Esmérek én egy vént. Ki az? - neve nincsen,
     Régen eladta már eztet is a kincsen,
Sőt míg bírt is vele, magába tartotta,
     Mert mondani másnak ingyen sajnállotta.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
     Tisztelvén Mammonát örök áldozattal.
Most is sóhajtásit azért hármoztatja,
     Bérben a levegőt hogy ki nem adhatja.
Imádó szemekkel néz rakás pénzére,
     Neheztel, hogy tágas házába béfér e'.
A bús gond béesett orcájába hever,
     Mérget kedveltető kincseiből kever,
Melyeknek oly sárgák sovárgó gödrei,
     Mint az aranyra vert királyok képei,
Mint a sírból feljött rémítő halottak,
     Melyekről minden húst Párkák lefosztottak.
Egy homályos felhő lebeg körűlötte,
     Ezt a sóhajtások gőzi sűrítette.
Itt űl, s hányván-vetvén saját számadását,
     Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
"Balgatag! (így kiált, tekintvén az eget)
     Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget:
Ma csak nyolcszáz forint jött bé a kasszába,
     Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba! mely szörnyű károm következe:
     (Itt jajgat s fejére kúlcsolódik keze)
Mely szörnyű kár! egy szél kedvem elrablotta,
     Lantornás ablakom ketté szakasztotta."
Így tűnődik; s most is neheztel reátok,
     Hogy őróla ingyen verset írhatátok.