Csokonai Vitéz Mihály

A had

Kiüti zászlóját a had véres atyja,
     Az irtózás szörnyű szelén lobogtatja.
Öszvecsapja vértől párádzó fegyverét,
     Készíti koncolni gyilkos, vad emberét.
Pattantja Bellóna rettentő ostorát,
     Két részről nyakalja öldöklő táborát.
Rettegés, félelem futnak szekerébe,
     Dühösség szikrádzik mindenik szemébe.
Ezek elől nyargal az egyenetlenség,
     Emiatt támadott még minden ellenség.
A forgószelekkel csatáznak hajai,
     Zőld tajtékot túrnak véres ajakai.
Egy bágyasztó szélben a Halál kíséri,
     Éh torkát egy gazdag vacsorához méri:
Ijjesztő orcával tekint a másikra,
     Sárga karjain űl az aludt vérikra.

Nagy sereggel mennek véle a halálok,
     Nem egyféle, más-más fegyver vagyon nálok.
Ekkor a trombiták bús harsogására
     A vitéz pártosok űlnek paripára;
Rettentő lármával, zörgéssel rohannak,
     Hol a vér mezején már kiszállva vannak.
Amerre csak dühös ármádájok szaladt,
     Reng a megréműlt főld dübögések alatt.
Az ágyúk megterhelt méhe nagyot dördűl,
     S a halál egy bombin belőle kigördűl:

Utána az apróbb halálok repűlnek,
     Melyeket a puska-golyóbisok szűlnek,
A halálos füst a levegőt nyargalja,
     Felmászván, a magas felhők hasát nyalja.
Minden rendet feljár a szörnyű setétség
     Ijesztő ködébe a félelem s kétség.
A kirántott kardok csillámló ligete
     A néző szemekre fényes homályt vete.
A halálnak sok száz cifra mészárossa
     Áldozatjainak nyakait csapdossa.
Örűl, mikor látja, hogy embertársának
     Vércseppjei dühös karjára omlának,
Hízik az előtte fetrengő jajától,
     S tiszteletet kíván gyilkos szablyájától.

Meg ne ítéljetek, emberek, ha kérdem,
     Ez-é a valódi virtus és az érdem,
Melyért nagy híre lett sok gyilkos hóhérnak,
     Pennáján az őtet dícsérő Homérnak.
Hát már a gyilkosság, szent egek, isteni,
     Dicső virtus? annyi embert öldökleni!
Az ártatlanoknak felkoncoltatása,
     A szelíd városok s faluk feldúlása
Olyanok-e, melyek által lehettenek
     Sok száz gaz emberek hérók és istenek?
Ha valaki megöl egy embert magába,
     Függesztik a Hámán szellős ablakába;
De akik ezt sok százezrekkel cselekszik,
     A nép még azoknak nevével dicsekszik.
Azt kerékre teszik, a neve pírata,
     Ennek örök márvány oszlopot írat a'.

Bár hazánk is, melynek minden krónikája
     Még eddig csak ilyen hentesek táblája,
Adna már ezeknél egy szebb matériát.
     Így írhatnék én is dicsőbb históriát.