Csokonai Vitéz Mihály

A mostani háborúban vitézkedő magyarokhoz

     Óh, Múzsám! mi veszély, mi csapás rettegteti mostan
A réműlt Európa felét? mi kegyetlen időket
Szűltek az egybeveszett rendű európai népek?
Vérpatakok folynak, s bennek sok régi vitéznek
Kardjai, puskái s véretlen testei úsznak.
A feldúlt falukat látom, látom mint dűltenek öszve
Már sok erős várak, melyeknek puszta falában
Róka-fiak s a gyászéjnek denevéri huhognak.
Mely szörnyű fegyverropogás! mely szívet epesztő
Rettenetes dörgés! mint verdesik a magos égre
A port a paripák! mely mérges lárma, kiáltás!

     Trombita kell, Múzsám! függeszt mirtusra erőtlen
Lantodat, amellyel Rózsim kebelébe danoltál
A piciny Ámornak, kedvelte is a piciny Ámor.
Most Erató szűnjön, dörgőbb hangokra tanítson
Melpomené; hadakat látok, s közepén a hadaknak
Rénus füstőlgő partján már látom az Árpád
Kardra szokott fiait, csorog a vér görbe vasáról,
S tőle az ellenség fut s omlik előtte rakásra.
Trombita kell! e Márs fiait harsogva rikoltó
Trombita! melynek erős hangjától rengjen az erdő,
Ordítson Ligeris, repedezzen az álpesi kőszál.

     Vajha te Gyöngyösinek hadi kürtjét oly teli hanggal
Harsogtathatnád magyaridnak, vajha te Horváth
Trombitaszóra tanúlt múzsáját hímzeni tudnád:
Úgy se Keményt, se magát Hunyadit később unokáink
A te vitézidnél nem fognák nézni nagyobbnak.

     Merj mégis! vedd fel hadi kürtödet! Ím, az elosztott
Táborok indúlnak, csörög a kard, a hadi lárma
Verdesi a felhőt, dobog a dob, ezer paripának
Reng a főld dübögése alatt, a trombita zendűl,
S már a puskáknak lyukain a sárga halálok
Omlanak, a ropogó rézágyúk bombija dördűl,
Rettenetes morgása darázs módjára dorombol.
Ordítnak Treviris mezején a Rénus eláradt
Partjai, borzasztó hanggal riadoznak az erdők
Spíra között, s a hegyek barlangjai rábömbölnek.

     Ím, már a vérnek tágas mezejére kiszállnak
A seregek: rohan a felkentnek véribe ázott
Francia nép, - Párizs nadrágtalan asszonyi népe.
Ellene ront vértől párádzó görbe vasával
A magyar, óh, mi vitéz tűz szikrázik ki szeméből!
Ím, már büszke lován villám módjára kipattan,
Kardján űl a halál, réműlés mégyen előtte,
S öldöklés kíséri nyomát; száz tarka kokárdát,
Száz sapkát látok lov' alatt a porba heverni.
Mint mikor a haragos felhőknek terhes öléből
A rohanó zápor széllel, dörgéssel elindúl,
És jéggé válván, a tarka mezőkre leomlik
S a vereses pipacsok fejeit mind öszvetiporja:
Így dörög a vérnek mezején, így tördeli öszve
A vérszín sapkás kaponyákat scytha vitézünk.

     Rajta, magyar! harcon kell pálmát szedni tenéked,
Harcra, vitéz nemzet! természet is arra tanított,
Hogy paripán űljél, hogy kard legyen a te kezedbe.
Rajta, magyar! magyaros bátor szívedbe buzog még
Ősi vitézséged, zászlód e' légyen a hadban,
Hogy hadi szép hírét elejidnek meg ne setétítsd.
E' légyen vezetőd, mikor a franc fegyvere villog
Ellened, Árpádot s Hunyadit forgasd az eszedbe,
Légy magyar, és mint ők, légy a Márs embere. - Győzöl!
Rajta, vitéz nemzet! lám, jó fejedelmed örökké
Benned s a magyaros szívben tartotta reményét.
Verd le, tipord le dühös seregét a francia népnek,
Mely mikor a törvény ellen megölette királyját,
Durva bilincseivel rettenteni kezdi hazánkat.

     Rettegi már Párizs s az egész Európa csudálja
Ritka vitézséged, nincs oly szöge a kerek égnek,
Mely nagy tetteidet ne beszélné, óh hadi nemzet!
Míg Rénus lefelé fog folyni Batávia főldén,
S a német mezején csupa tenger nem fog eredni,
Míg az olasz bércek vőlggyé nem válnak egészen:
Ah, magyarim! nevetek tűndökleni fognak örökké.

     Vajha vitézségtek szép híre nagy őseitekhez,
Kedvesim! az hóltak siket országába mehetne:
Ah, mely édes öröm lepné meg scytha atyáink
Lelkeit, ah, mílyen kedves hír lenne azoknak,
Hogy még a magyar él, s él benne a hajdani lélek:
Mint vígadna vitéz unokáinak Attila s Árpád!