Csokonai Vitéz Mihály

A nemes magyarságnak felűlésére

     Te, ki hideg vérrel nézsz a szerencsére
S szelíden mosolygasz az irígy mérgére,
Te, ki gyenge hangon pengetvén hárfádat,
Békével danoltad bús és víg órádat,
Alacsony sorsoddal ki megelégűltél,
Melyben sok bőlcsekkel s nagy lelkekkel űltél,
Múzsám! - Emelkedj most feljebb minden hadnál,
Zengjél vitézeket s légy nagyobb magadnál.
Hagyd el a magános réti violákat,
Ahol zengedezted Ámort s gráciákat,
Ahol az ártatlan múlatság berkében
Jácint koszorúkat fűztél a Tempében,
Köss szárnyat magadnak s tábori lármával
Rendítsd meg Parnasszust dobbal, trombitával;
Melynek hallatára zengjen a főld s az ég,
Vitézidnek pálmát szedjen a dicsőség,
Magadat a jó hír s hazád magasztaljon,
Előtted az irígy s a halál meghaljon. -

     Ha régen érzette a hadi poézis
Neszét a sanyarú spartai vitéz is,
És bátor lélekkel ment ellenségire
A sánta Tírtéus sánta verseire:[1]
Hát a magyar nemzet, aki nagylelkű is,
Nemcsak vitéz, hanem nemes érzésű is,
Nem buzdúlna-é fel a vitéz érdemre
Magyarhoz magyarúl tett serkentésemre?
Halott atyáink is, kik hadra termettek,
Egyűgyű versekbe szedték, amit tettek,
S azt énekelgették virtusok hírére
S az ifjú leventák felserkentésére;[2]
Kivált mikor vége lévén a csatának,
Scytha szertartással áldumást ivának.[3]
Maga mikor evett a vitéz Etele,
Íly éneklőkkel volt palotája tele.[4]

     Én is hát, nagylelkű leventa[5] magzatok!
Ha nem mehetek is harcra utánatok:
Legalább féloldalt, trombitás módjára
Buzdítlak titeket a harcra, csatára.
Rajta, vitéz ifjak, bajnokok, pajtások,
Ím, hívnak a dobok, fegyverropogások.
Már leng a lármától Stíria erdeje,
Ki van már néktek is szabva a harc helye.
Ez az a nemes hely, hol sárt kell állani
S a halál kezéből babért aprítani.
Itt vívik hazánknak sok hadra nőtt fia,
Itt áll a dicsőség, hol több a francia.
Ím, már a trombiták rekedt rivadtára
Reng a magyar bércek megdöbbent határa.
Sok siralmas sípnak visítnak éneki,
Kopognak a zörgő doboknak feneki.
A puskák erdeje tűzláng közt megcsördűl;
Közte a mennydörgő kartács, bombi dördűl;
Közepén a füstnek, a tűznek, a pornak
Tenger kardja villog mind a két tábornak.
Az ordító lárma, a ló nyerítése,
A fegyverropogás, lábak dübögése
Rendítik a főldet, a havast, üreget,
Verik a port, füstöt s a temérdek eget.

     Egyfelől a virtus, az érdem, dicsőség,
A rettenthetetlen bátorság, erősség
Nézik a vitézek tettit a csatába
S béróvják a jó hír gyémánt oszlopába,
Hol már sok dicsőűlt vitézink látszanak,
Kik a magyar égnek Átlási[6] voltanak. -
Másfelől a halál s a rémítő vázat
Hányó félelemmel a kudarc, gyalázat
Guggolnak a kétség alacsony vőlgyében,
Egy gyászos ciprusnak[7] setét erdejében,
Ahol a félénket, tunyát eltemetik,
A feledékenység kövét reá vetik.
De ez helyben kevés magyar fit találunk,
Mert még a félénkség kűl-portéka[8] nálunk.

     Mint mikor a Tátra[9] kősziklás bércéről
Sűrű felhő száll le Karpatus széléről,
S az éthert megúszván a felszél szárnyain,
Másikba ütközik Mátra kőszálain,
S nem akarván egy is útat adni másnak,
Dühös-tornyosodva rohannak egymásnak,
Rettentő dörgéssel, villámmal, menykővel
Küszködnek az égnek mezején erővel;
Amit csak útjokban a főldön találnak,
Abból irtóztató prédálást csinálnak,
Város, falu, erdő, hegy, vőlgy mind puszta lész,
A réműlt palóc fél, hogy a világ elvész:
Így csap itt a csata öszve a csatával,
A vitéz magyar nép a franc ármadával.
Lángok kavarognak, ahol öszveütnek
Melyek már a Szala bérceire sütnek.
A lárma Pozsonytól Brassó végéig zeng,
Mindenütt a puska csörög, s a szablya peng.
Felkél a nemes nép, pattan paripára,
Hogy hazánkért vívjon Dentmagyar[10] módjára.
Mindenik közűlök hadi lángot lehel,
Mint elhúnyt eleik, Tuhutum vagy Lehel.[11]
Atyjok dicsőségét kívánják nevelni,
S a nemesi nevet duplán érdemelni:
Mert nagy őseihez nem lehet érdemes,
Aki csak azoknak virtusáról nemes.

     Légyetek valódi nemesek hát ti is,
Így nyerték azt régi hazánk nemesi is.
Légyetek hűk, bátrak, védelmező karok;
Légyetek vitézek, egyszóval - magyarok.
Verjétek hátra a kevély ellenséget,
Mely már a széleken pusztít, öl és éget.
Ah, ha ti nem fogtok bajvívásra menni;
Rövid nap jármot fog mindnyájunkra tenni,
És zsákmnánya hányván kevés vagyonunkat,
Koldússá s szolgává fog tenni magunkat.
S Budán - szabadságunk ősi centrumában,
Hol Atilla s Mátyás lakott hajdanában -
Budán vét majd véget becses törvényünknek,
Ott fog szabni adót dicső nemzetünknek.
Ugyan hát egy nemes, egy vitéz nemzettől
Várhatni-é, hogy ő megijedjen ettől?
Várhatni-é, hogy ő béhunyt szemmel nézze,
Mikor a hazáért hull annyi vitéze?
S hogy ő veszteg űljön, mikor egy vad népnek
Pusztító tábori széle felé lépnek?
Ah nem! felségesebb vér pezseg őbenne,
Mintsem egy köz veszélyt szívére ne venne;
Készebb a csatának mezején kimúlni,
Mint hazáját lássa lángokba borúlni.

     Tudom, ti is, akik versem olvassátok,
E szókra csördítni kezditek szablyátok,
Törlitek kétfelé perge bajusztokat,
Magyarúl mutatván magyar haragtokat.
Ne is rettenjél meg, óh nemes nemzetem!
Nagy még benned a szív és erős a tetem.
Számra, hosszú kardra csak félénkek néznek,
Tízzel kell felérni egy magyar vitéznek. -
Hát már a sok hitvány csecsebecse között,
Mely hozzánk a szomszéd főldekről kőltözött,
Béjött a félénkség puha módija is?
Nem! magyar emberek maradtunk mi ma is;
Készek halált állni pajtásink javáért,
Gyermekink, rokonink megmaradásáért;
Ezekért megvetjük a halált s életet,
Mert mind a kettőnél erősb a szeretet.
És mintsem ezektől a franc elszakasszon,
Testek s testünk előbb vérözönt árasszon;
Vérhabbal csináljuk szigetté főldünket,
Mégsem hagyjuk könnyen édes mindenünket.

     Kivált a ránkmaradt ősi dicsőségnek
Amely szikrácskái még mellünkben égnek,
Azok tűzzé válván, mint annyi istenek,
A jó becsűletre s hírre serkentenek.
Ugyan ha íly méltó hadra nem szállanánk,
Vagy a vér mezején hátat fordítanánk,
Hogy mernők a magyar nevet, korcs létünkre,
Elpirúlás nélkűl felvenni nyelvünkre?
Mit szólna Etele, ha hozzánk felszállna,
S magyar unokáit, bilincsben találna?
Mit szólna, ha látná e népek bírója,
Hogy gyermekin csörög egy incfinc békója?
Mit mondana Árpád? - Uszubú[12] hadnagyunk
El nem hinné rólunk, hogy magyarok vagyunk,
S megfosztván a deli névtől korcs nemünket,
Nemes útálással hagyna itt bennünket.

     De legközelebbről mint vélekednének
Gyermekeik felől ama vitéz vének,
Kik buzgó lélekkel gyűltek hajdan egybe,
Tréziáért vívni hétszáznegyvenegybe? -
Ímé, serkentsen fel ez atyák példája,
S halljátok, mint buzdít egy jó öreg szája:
"Fiaim! ha kedves még magyar hazátok,
Ha a magyar nevet még nem útáljátok,
Ha pezseg még az a szittya vér bennetek,
Melyet apáitok véréből vettetek,
Ha az ő fiaik nem szégyelltek lenni:[13]
Ne szégyeneljetek a harcra kimenni.
E nemes indúlat zendített fel minket,
Mikor a burkusra fentük fegyverinket,
Mikor annyi bírós ellenség torkába
Maroknyi népünkkel állottunk csatába.
Sem burkus fortélyja tőrbe nem ejthete,
Sem más népnek száma meg nem rettenthete.
Hányszor vertük kevés néppel a francokat,
Hogy nyakkal sem győzték a magyar kardokat!
Ez a büszke nemzet akkor a Rénusnál
Nem látott nagyobbat a magyar virtusnál.
Voltak is hatalmas vezérink akkorba,
Kik lelket öntöttek a magyar táborba,
Pálffy és Batthyány, kik után harmadik
Volt a Berlin várát elprédáló Hadik.
Eleget szól a hír több íly hazafiról;
Kivált a pálmát nyert vitéz Nádasdyról,[14]
Ki többre ment vélünk egy rajta szavával,
Mint más kűlső vezér minden taktikával,
Ki pajtásnak híván s vitéz barátjának,
Szívet adott ezzel minden katonának:
Ah, hirdesse őtet mind a négy kerűlet,
Nyúgodjon vitézi porán a becsűlet! -
De lésznek néktek is derék vezéritek,
Kiknek fényes nevét jól esmérhetitek.
Eszterházy, Pálffy, Splényi és Mészáros,
Akiknek hírével már bétőlt sok város.
Alvinczy lesz feje e nemes tábornak,
Mint fő segédje a felséges nádornak.[15]
Ezek fognak ama fővezérek lenni.
Kik a magyar nevet naggyá fogják tenni;
Ezek alatt űltök ti is paripára,
Ezek alatt mentek pálmáról pálmára. -
Óh, vajha megnyerném régi épségemet,
S megifjítana még az Isten engemet,
Vajha ama napok visszatérhetnének,
Mikor szemközt álltam a burkus tüzének:
Fiaim! legelső lennék a csatában,
Legelőször fognék fegyvert a hazában!
De minthogy a bennem megfagyott vitéz vér
A belső buzgásnál már egyébre nem ér:
Ti, fiaim! ti, ti körmönfont termetek,
Minthogy még erőben vagytok, ám menjetek.
Ti menthetitek meg hazánknak széleit,
Ti dúlhatjátok le a franc seregeit.
Rajta! űljetek fel, lőjjétek, vágjátok!
Ha mi megverhettük, ti mért ne tudnátok?
Rajta! csak menjetek, fiaim! ellene:
Hordozzon a magyar seregek istene!"[16]

Íly nógatására egy öreg magyarnak
Felűlni csak holmi gyávák nem akarnak:
De ti, kiknek jobb vér szállott szívetekre,
Nem buzdúltok-é fel lelkesen ezekre?
Azt a nemes mozgást nem próbáljátok-é,
Mely csupán a hadra termett magyaroké?
Igen! e magyar szók olvasása között
Ősetek nagy lelke belétek kőltözött.
Rajta! én is mondom, űljetek hát lóra;
Szép dolog marsolni dob- s trombitaszóra!
Mikor a lobogó zászlók árnyékában
Megy a magyar egymás hív pajtásságában,
S beszélvén egymásnak a régi napokat,
Új virtussal hozzák életre apjokat.
Óh, a tivéletek én is elmehetnék
S a magyar virtusnak tanúja lehetnék
És láthatnék annyi szép vitézt egyszámban:
Ezt kívánnám legfőbb jó gyanánt hazámban!
De ha végezési az irígy Párkának
E szép szerencsétől engem megfosztának:
Legalább Múzsámat tinektek szentelem
S vitéz tetteteket az égig emelem.
Majd mikor a francról győzödelmet hoztok
S borostyános fővel honunkba marsoztok:
Azonnal hattyúi szárnyamat felvészem,
Pindus kőszálait véle megtetézem,
Megtőltöm torkomat trombita-hangokkal,
Hirdetem hazámnak bajnokit azokkal;
Hadd zengjék a Duna s a Tisza partjai,
Ekhózzák Karpatus erdős kőszálai,
Hadd mondják a Donnál, Rénusnál, Ararnál:[17]
Hogy nincs hatalmasabb vitéz a magyarnál!
Élni fog nevetek a halál vőlgyén is,
S halhatatlan leszek általatok én is. -

*