Csokonai Vitéz Mihály

A nyár

A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,
     Magossan tűndöklik a hideg klímákon.
Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,
     Mert súgárit a nap rá közelről hányja.
Vévén a Szírius tőle melegséget,
     Tüzes csillagával minden határt éget.
Mihelyt dögleletes fényű csillagzatja
     Magát a csillagos égen kimutatja,
Azonnal a tavasz szépségi hervadnak,
     A nyájas ligetek s mezők elfonnyadnak.
A tőle megaszalt természetnek szomja
     A rétek haldokló virágit lenyomja.
Lekonyúl a beteg liliom s tulipánt,
     Melyeket belől egy száraz hektika bánt.
Illatos kebelek Flórához temjénez,
     Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.
Neki alázatos szárát meghajlítja,
     Az újító essőt nyílt szájjal áhítja.
El is jön az esső néha nagy felhővel,
     De széllel, dörgéssel, villámmal s mennykővel.
A forgószél öszvetördeli a fákat,
     Elsodorja a szép vetést és palántákat.
A rohanó zápor a rétet elmossa,
     A virágok nemző részit lecsapdossa.
A tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,
     A langozó mennykő mindenfelé ront, tör.
Kopog a jégesső, tördel mindeneket,
     Agyonveri a szép virágos füveket.
De mihelyt a setét felhők elrepűlnek,
     A haragos egek ismét kiderűlnek.
A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,
     A megszűrt áerben vídámon tűndököl.
Büszkén mutogatja a szagos rétekben
     Apró képecskéit a kristály cseppekben.
A megéledt barmok s vadak ugrándoznak,
     A víg madarakkal a mezők hangoznak. -
Egy ily hűs essőért mennyit sohajtozott,
     Akit az izzadság és por besározott.
Aki lankadt karral vonta már kaszáját,
     Be édes örömmel kezdi most munkáját.