Csokonai Vitéz Mihály

A pillangóhoz

Hamar-követje a tavasznak,
     Hímes pillangó, idvez légy!
Még nincs rózsa; s te a kopasznak
     Mégis csókolására mégy?

Miért szállsz ama puszpángokra?
     Hiszen nem a víg kikelet
Adott még új kantust azokra;
     Átzőldellik ők a telet.

Menj inkább a setét rögökbe,
     Állhatatlan selyemmadár!
És súgd az ő dugúlt fülökbe,
     Hogy élet és tavasz van már.

Lát'd, még a főldben szunyókálnak
     A Flóra gyenge szűzei,
S a napra félve kandikálnak
     A csirák nedves szemei.

Nézd csak, az orgonák tövébe
     Mely kellő szagok lengenek;
Menj, fuss a szellők ellenébe,
     Tán a violák fejlenek.

Eredj s egy hosszú csókkal szídd ki
     Zefir elől illatjait
És szárnyad zörgésével hídd ki
     A napra kisded húgait...

Mit? violákról violákra
     Osztod, te csélcsap, csókodat?
Be boldog vagy, hogy egy virágra
     Nem kötöd indúlatodat!

De én csak egy rózsát szerettem;
     Ah! csak egy bírta szívemet,
S miólta már ezt elvesztettem,
     Örök tél dúlja létemet.

Az én lelkem is hajdanában,
     Mint te, vídám s eleven volt,
Míg ifjúságom tavaszában
     A virágzó Lilla bájolt:

De most lomha s hernyó módjára
     Mászkál a fanyar bánaton
És a mások múlatságára
     Magának verskoporsót fon.

Ah! szárnyad eszembe juttatja
     Psychét s az ő bánatjait,
És a Psyche gyötrő bánatja
     Tulajdon lelkem kínjait.

Ő is Ámor aranyvárában
     Egykor édes nektárral élt
És a gráciák rózsásában
     Kedvet s örök tavaszt remélt:

De egy bűbájos hang neszére
     E víg scénák eltűntenek,
S az ő halálos gyötrésére
     Ég, föld, mind felesküdtenek.

Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában
     Letőltöm hernyó-éltemet
És szemfedelem púpájában
     Kialszom szenvedésemet?

Mikor lesz, hogy lelkem, letévén
     A testnek gyarló kérgeit
S angyali pillangóvá lévén,
     Lássa Olympus kertjeit,

Hol őtet egyik vígasságból
     Másikba új szárnyak vigyék,
Hogy a szférákban nőtt rózsákból
     Örök ifjúságot igyék?