Csokonai Vitéz Mihály

A rózsa

Gyakran a setétes üregű barlangnak
     Rejtekébe fényes kincshalmok lappangnak,
Gyakran a természet láthatatlan karja
     A keserű alá az édest takarja,
A kezeket sértő tövissek bokrai
     A lágy tapintású rózsák hajlékai,
Melyeknek ha színét s kinyílását nézem,
     Csudálkozásomat szűntelen tetézem.
A nyílás ideje amíg el nem haladt,
     Kucorog a rózsa zőld boríték alatt,
Majd osztán levelit széjjelebb taszítja,
     Gyenge bimbócskáit részekre hasítja,
S pirosló újjait onnan kimutatja,
     Mellyel a kíváncsi szemet csalogatja.
Végtére kinyílván egészen kebele,
     Kereken egymásra tekerűl levele,
Leveleit pedig oly szín palástolja,
     Hogy azt a festő kéz hiába majmolja.
A hajnal is midőn ettől kölcsönözött
     Színnel ékeskedő köntösbe öltözött,
Ilyen ruhájában feltetszik az égen,
     Diadalmaskodik vénusi szépségen,
A gyenge orcáknak rózsaszín fedele
     Forró szeretetet sok szívben nevele.
Maradj tehát festő, penzel minden mázza;
     Mert e' néked minden műved megalázza.