Csokonai Vitéz Mihály

A szélhez

Mit hízelkedel, óh lengeteg, óh csalárd
Elmék ingadozó bélyege, esti szél?
Hát füst-fogta hazámnak
Nem borzasztnak üszögjei?

Víg hangot hazudó pósta! mit únszolod
Pernyében heverő lantomat? A kacaj
Bosszantó gyönyörűség
A boldogtalanok között.

Zengj a kis Balaton partja[1] körűl, hol a
Természetnek örök szűze s az emberi
Mesterség, ez a hérós,
Egy tűkörbe kacsonganak.

Csattogjál aranyos szárnnyal enyészeten,
S hagyj engem szabadon Dácia pallagán
Elnémúlva zokognom
A nád-lepte fedél alatt.

Hát a nyár elején[2] nem te valál, ki a
Szikrából eredett lángokat egy szegény
Özvegynek fedeléről
Szórád vad hahoták között?

Látám a lakosok jajjait a setét
Füstnek gombolyagin mennybe tolongani,
A Mindent-tehetőnek
Zsámolyszékihez, akinek

Kor-kémélte falán[3] bús diadalmadat
Tapsoltad. Szomorú dűledezési közt
Most a gyász s a halálos
Csendesség fia zsibbadoz.

Szent tömjénit elóltá az imádkozás,
S a zsoltárok erős sérafi[4] zengzete
Megnémúlt. Igaz írét
Vallásába se lelheti

Mostan a nyomorúlt; csak zokog és maga
Házának hamuját hinti fejére már.
Óh, óh, mégis örömre
Ingerlesz, te kacérozó!

Hogy? Hogy tudjon ezüst hangokat s innepi
Víg dalt adni nekem Kalliopé, mikor
Vulkán a Helikonnak[5]
Szent berkét tövig égeté?

Nem lát'd, hogy kesereg, nyögve hogy öntözi
Elsírt csillaginak könnyivel a babért?
Nem lát'd sárba keverve
Pernyés köntösinek havát?

Hát én, aki (miként a Capitolium[6]
Tőszomszédja, Ovid) hasztalan éltetém
Itt a mennyeieknek
Környékén bizodalmamat,

Felvídúlhatok-é? Lám, oda Tíburom,
Hol víg gondolatim szárnyra repűltenek.
És a rózsalugasnak, [7]
Amelyben Philoméla s én

Egymást váltva üténk pindusi dallokat,
Nincs árnyéka tovább. Hagyj nekem, esti szél!
Hagyj békét s pici lantom
Törd ízekre... De mit, de mit

Hallok mégis amott? innepi lármaszót
És Széchényi nevet hallok a Hesperus
Bíbor pitvara mellől
Hajh, mégis csak örűlni kell!

Mégis kell örömöt tudni! nem állhatok
Ellent szívem erős duzzadozásinak:
Lantot, Píeri,[8] lantot!
Száz víg hang veri nyúgotot.

Menyegzőt mutató innepi lárma-é?
Vagy más boldog öröm zengedezése az?
Jertek, gángesi szellők,[9]
Melyek Veszta ölének ért

Almáit gyönyörűn lengetitek puha
Szárnyakkal, vigyetek, jertek, emeljetek
Túl a fellegeken, túl
Már-már szárnyra emelkedem.

Látom tornyosodó szent hegyedet, Buda!
Hol Corvin ragyogott s hajdani nemzetem,
Látom már Nizidernek
Csendes tűkribe képemet.

Itt minden halait Cenkre sietteti
Thétis, túl az öreg Pán teli tulkait
A kastélyba behajtja,
És Céres maga tőlti meg

A bőség szaruját. Sopronyi halmain
Tombol Liber atyánk[10] s víg adományival
Kínálgatja az Ikvát:
Ikvának szeme ég, ragyog.

Ím, ím, a koszorús pásztorok[11] és velek
A szomszéd ligetek hőlgyei (óh, kegyes
Látás!) dalra fakadnak:
Haj! hogy zeng az egész vidék.

"Jóltévő Osiris! életadó atyánk!
Ízis, nyájas anyánk! éljetek! éljetek!
És a boldog aranykort
Óh, kezdjétek elől megint!"

Így éneklenek ők. Vénus-Uránia, [12]
A boldog szeretet kellemes asszonya,
Szennyetlen viseletben
Hoz két égi szövétneket.

S ím, a főldmivelő keszthelyi Indigesz
Húgával jön az én Kalliopém kegyes [13]
Dísze s gyámola; szívén
Hogy csillognak az érdemek!

"Hószínű szeretők! már huszonöt tavasz
Rózsáját kötözém rátok. Az égi tűz,
A vidám, a hibátlan,
Lángolt bennetek, édesim!

Fél századra fogom nyújtani láncotok,
Hív lelkek, nemesek: majd unokáitok
Fogják ősz korotokban
Számosbítni ez innepet."

Ezt mondá az egek tiszta lakója, s ím
Szép testvére, ama rózsatekintetű,
A szellős Amatusról
Hattyúin ide jön s felel:

"Így fényljék ezután a ti Lajostokon [14]
S Battyánin Amatus rózsakötése majd;
És néktek liliomszál
Légyen béretek, és babér."

Így áldottanak ők: mennyei hangjokat
Vígan visszonozák istenek, emberek.
És én, pallagi dallos
Bort és kedvet ivám velek.