Csokonai Vitéz Mihály

A tél

Mormolnak szelei a fagyos északnak,
     A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak.
Ellepik a főldet sűrű fergeteggel,
     A folyóvizeket megkötik hideggel,
Melyeket őszítnek a havak és derek,
     Azok a tél fején fejérlő púderek.
Zúzmarázos a Bak csillámló szakála,
     Csörög a jég miatt minden szőri szála,
Vége felé jár a didergő december,
     Decembert hordoz már minden okos ember.
Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma,
     Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma.
A vékony rokolyás leánynak s a pőre
     Gatyájú legénynek feláll minden szőre.
A farkasok, a medvék s rókák hébe-hóba
     A sűrű erdőbe mennek prédálóba.
A többi állatok merűlvén álomba,
     Alusznak az ősszel készített alomba.
A madarak nagyobb része elútaza,
     Csak veréb, csak varjú maradt idehaza,
Az is a városhoz közelébb szivárog
     S a disznótorokba örömnótát károg.
Komor minden, minden szomorúnak tetszik,
     Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik.
Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba
     Levegő egével a befűtött szoba.
Csupán az örvendő fársáng víg zászlója
     Lett az elcsüggedt szív jó vígasztalója,
Mely, víg kiáltással felemelvén fejét,
     Ugrál az új havon, nem találja helyét.
Őltözik magára sokféle maskarát,
     Ugrós kozák táncra billegteti farát.
Víg ebédeket rak terített asztalán,
     Markába pecsenye, kulacs az oldalán,
Táncos szobájába víg muzsikát penget,
     Kurjongat s a búnak ádiőt izenget.
Szánkáz, s esik néha olyan is a szánba,
     Amilyet nemigen tennének románba.
Követi sok gavar, csirippol utána
     Sok öregbírótól irtózó Susánna.