Csokonai Vitéz Mihály

A tengeri háború

Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
     Elzárván a setét felhők szövevényje,
Melyeket a gyors szél felvévén hátára,
     Nyargal véle az ég felsőbb határára.
Megborzad a setét tenger, mivel hallja,
     Mely bús hangon mormol a réműlt ég alja.
A megszakadt zápor özönnel tőltődik,
     A tenger sikóltó zúgással verődik.
Lerohan a felhő megnyílt csatornával,
     Egyesűl a tenger atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
     A tüzes mennykövek pattogva húllanak.
Rádördűl a felhők fegyveres tárházza,
     Az égnek mind a két sarkait megrázza.
A darab felhők közt dübögve dörömböl,
     A megrendűlt tenger torka mind rábömböl.
A szelek halomnyi habokat görgetnek,
     Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek;
Most a hajót olyan magosra feltolják,
     Hogy már az árbocfák a holdat korholják:

Majd köztök a hajó oly mélységekbe csúszik,
     Hogy a Perzefoné feje felett úszik.
Csikorog a kötél, az árbocfa törik,
     Kötésit a dühös habok öszvetörik.
Az eget verdesi a jajszó századja,
     Melyre az a választ mennykövesen adja.
A halál kevélyen nyargal a habokon,
     Nyilait ordítva szórja el azokon.
Az irtózás véle, a kék rettegéssel,
     A sárga félelem- s kétségbeeséssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel,
     Szörnyebbekké tévén e nappali éjjel.
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja,
     Remegő szavait ketté darabolja,
Némelyik sír, ordít őröngő lármával,
     Némelyik csak piheg, nem bírván magával.

Azalatt lobbannak a szörnyű villámok,
     A rettentő tüzek húllnak, nincsen számok.
Ropog a kipattant mennykő és legörög,
     Az égnek megrendűlt sarka hosszan dörög.
Sikoltnak Éolus dühös seregei,
     Nagy csatát kevernek vad forgószelei.
Újabb zavarodás lázzad a tengeren,
     Verődnek a habok egymáshoz ezeren.

Megérzi Neptúnus, megjelentvén néki
     Híg palotájának lehúllt omladéki.
Kiüti a fejét, széjjeltekint várán,
     Hát látja a szörnyű pusztúlást határán
Néki mindjárt, öszvehívja a szeleket,
     S megdorgálván őket s dühös vezérjeket,
Jól megegyengeti őket tridensével;
     Így mind hazafelé ereszti békével.
Akkor nyájas színnel felűl szekerébe,
     Triton és nimfái mennek seregébe,
Kikkel együtt a vad tengert csillapítja,
     S a felduzzadt habok hátait simítja.
Azok alázatos kérelemhez nyúlnak,
     S hízelkedve urok lábához borúlnak. -

Szakadoz a felhők setétes kárpitja,
     Az elzárt egeknek kékségét megnyitja.
A nap a felhőkből kiderítvén fényét,
     Édesen bíztatja a vizek örvényét.
Végre minden felhők messze elenyésznek,
     A kiderűlt egek már teljes fényt vésznek,
S megmutatja a nap a fellegek megett
     Az égnek a főldet s a főldnek az eget. -

Így beszélte végig, újítván félelmét,
     Ama gazdag hajós saját veszedelmét.
Még akkor is lucskos vala a ruhája,
     Ábrázatján űlt még a halál formája,
S kétségbeesését csak az enyhítette,
     Hogy kincsét elvesztvén magát megmenthette.
Írtózva tekintett még egyszer útjára,
     Megrázkódott s ekként szóllott utóljára:

Halász! te ez odvas fűzfa árnyékában,
     E magános sziget fövenyes partjában
Boldog szegénységben éled világodat,
     Áldott csendességgel várod halálodat;
Melyet én aggódó gond közt siettetek
     S a tenger rémítő habjain kergetek. -
Jámbor öreg! milyen érzékenyen veszem
     E kenyérkét tőled, melyet sírva eszem.
Mely nyúgodva űlök zsombokos párnádon,
     A zűrzavart kívűl látván kalyibádon.
És bár sokat érő kincseim vesztek el:
     Nem kereskedem már s innen nem megyek el.

Így szólott a kalmár, s a halász kezeit
     Megfogván, rá sűrűn hullatta könnyeit.
Melyre a bőlcs öreg ekképpen felele:
     Édes uram! mit is értél eddig vele?
Mit használt, hogy kincsed öszvegyűjtögetted,
     Ha rettegtél s semmi hasznát nem vehetted?
Fáradságos élet, aggódás és halál
     Volt szűntelen társad, míg dús kalmár valál.
Mit ér úgy az élet, ha csendességünk nincs?
     Mit ér az elégség nélkűl akármi kincs?

Bolondság! - Az ember kevéssel megéri,
     Mihelyt kívánságát szükségéhez méri.
De ez a majmoknak legkevélyebb fajja
     Szívével az egész világát felfalja.
(S meg nem elégedvén minden állatokkal,
     Még embertársát is bírni vágy azokkal.)
Így tészi az ember az embert szegénnyé,
     Mihelyt a kevélység válik fő törvénnyé,
S mihelyt a fagy ellen készített ruhára
     Arany mívnek is kell hágni utóljára. -
Uram! te miólta sok tengert próbáltál,
     Gályádon sokféle portékát találtál,
Melyért te nem szántál szorúlni deszkára,
     Az emberek pedig koldústarisznyára.

Mondd meg nékem: volt-é egy megkülönbözött
     Szükséges portéka annyi áruk között,
Mely nélkűl az ember boldog nem lehetne,
     Ha amennyi szükség, csak annyit szeretne?
Volt-é száz közűl egy?...Vállat vonítsz, látom:
     Egyenességed becsűlöm, barátom!
Ah! megérdemli ez, hogy barátod legyek,
     S elődbe egy szíves tanácsot is tegyek. -
A haboktól maradt még annyi jószágod,
     Hogy abból boldogúl élheted világod:
Élj magadnak már most s tulajdon házadnak,
     Hazádnak munkálkodj és embertársadnak.
Ha én e csekélyből vígan elélhetek,
     S még a gazdaggal is, látod, jól tehetek:
Mért nem élhetnél te a többől, mint egy bőlcs?
     Csak haszontalanra s rosszra sohase kőlts.
Sohasem jóltévőbb a dús, mint a szegény;
     Csakhogy többet adhat, mint a szegény legény.
Néha még többet tesz a nyomorúlt körűl,
     Ha rajta egy másik nyomorúlt könyörűl.
Többet egy kis kenyér s egy vígasztaló szó,
     Mint a gazdag kézből nyújtott panaszos jó.
Boldog lehetsz tehát; csak jó ember legyél,
     Vígan s mértékkel élj, szeress és jól tegyél. -

E szókra a kalmár szemét felemelte,
     Térdére két könnyet ejtett s ezt felelte:
Öregem! barátom! jer el te is velem,
     Elvesztett kincsemet tebenned fellelem.
Hadd fizessem vissza jótéteményedet,
     Holtig barátomnak tartalak tégedet. -
Ekkor kezet fogtak szíves csókolással,
     S még aznap a parton maradtak egymással.
A halász búsabban vált meg kunyhójától
     Másnap, mint a kalmár Neptún országától.