Csokonai Vitéz Mihály

A tolvaj isten, vagy az a crimen raptus,

Hajdan a régi világnak
     Volt egy híres istene,
Ma stuccer kompanistának
     Legjobban beillene.
De megholt post Christum natum
     Egynehány esztendővel,
Nem jut eszembe a datum,
     Eggyel-é vagy kettővel.
Ez a mindenhatóságot
     Ez egybe helyeztette,
Hogy a szűz ártatlanságot,
     Tört s szakadt, elejtette.
Szerelmes hajlandósága
     Szerette a szépeket,
Isteni szent csalárdsága
     Meggyőzte szegényeket.
Van nálam egy igen régi
     Könyv, mely történetivel
Tele van, égi és főldi
     Titkos szerelmeivel.
Ez sokat beszél felőle;
     Ha olvasni tudnának
A sok stuccerek belőle,
     Bezzeg tanúlhatnának.
Ebből egy anekdotáját
     Majd én is beszélek el;
De csak egyet, mert mindnyáját
     Ki győzné lehellettel.
Ti, óh nimfák! beszédembe
     Ha valamit elhagyok,
Súgjátok gyengén fülembe,
     Mert ti is ott voltatok.

*

Jupiter (amint szokások
     Ez a potentátoknak,
Hogy a reggeli nyugvások
     Legfőbb tárgya gondjoknak)
Egy reggel soká nyugodván
     A bársony paplan alatt,
Már a nap a láthatárán
     Jó magasra felhaladt;
Midőn felserken, eszére
     Mindjárt az a gond megyen,
Hogy vizitet majd estvére
     Melyik dámának tegyen.
Ezen gondolkozásában
     Elmerűlve heverész,
Hencsereg puha ágyában,
     Míg végre a plánum kész.
Ekkor felkél, s hát lármával
     Szórja a teremtettét,
Majd leszaggatja lábával
     Az Olympus tetejét.
Ihol, úgymond, már dobolnak
     Már itt van a parádé:
Mégis széjjelkóborolnak,
     Még sincs itt csokoládé!
Esze nélkűl egy lokájja
     Mindjárt ott terem vele;
Másiknál már a pipája
     Finom knaszterral tele.
Egyik a bugyogójával
     Futott rettegve elő,
Másik kefélt schlafrockjával,
     Harmadiknál a cipő.
Egy hegedűjével szaladt
     Elő, de ezt megszidta:
Hát a vonója hol maradt?
     Ilyen, amolyan adta!
Ez azért volt, hogy magába
     Múlassa magát reggel,
Mert akkor kabinétjába
     Egy lyány sem ment jókedvvel.
Ezek így folyván sorjával,
     A csokoládéhoz űl
S felhörpent vagy nyolc findzsával,
     Minekelőtte meghűl.
De ez sem volt jó kedvére:
     Ez rossz Gattungba való,
Úgymond, ez semmit sem ére,
     Ebben nem volt cacaó;
Tán a téj is savanyú volt,
     Mert csaknem összeszaladt.
(Gondolom jobbacskát kóstolt
     Az Ió tőgye alatt.)
Itt kikáromkodja magát
     Jóformán őfelsége,
A főld hallotta lármáját
     És mennydörgésnek vélte.
Ekkor kap a pipájához
     S egy mennykövet zsebéből
Kiránt, rágyújt és dohányoz
     Gusztuóz knaszterjéből;
Kidűlt az ég ablakába
     S bokros füstöt bocsájtott,
Melytől az atmosphaerába
     A nap csak alig látszott.
Majd perspectiváján éppen
     A főld golyóbisára
Lenéz (mert rövid másképpen
     Elgyengűlt láthatára).
Itt egy kies vőlgy ölébe
     Egy körűl elszéledett
Szűz-sereg tűnik szemébe,
     Amely violát szedett.
A legszebb stikkelt ruhába
     Könnyen őltözve látszott,
Zőld bársony viganójába
     Arany meánder játszott.
A kiderűlt ég kéksége
     Tündöklött a szemébe,
A nefelejcs szelídsége
     Játszott tekintetébe.
A többek mindnyájan ennek
     Udvarolni láttattak,
Nagy volt a tisztelet bennek,
     Melyet ehez mutattak.
Ennek hajnalszín orcáin
     Szemei megállának
A nagy úrnak - s tagocskáin
     Félalélva nyugvának.
Esztendeit nyílt színéből
     Amint jól kinézhette,
Tanúlt hozzávetéséből
     Tizenhat felé tette.
Azonban hogy esett, hogy nem,
     A viganó alá is
Bészökik az isteni szem,
     S tán még beljebb annál is.
Ott is mindent egy szőrszálig
     Gondosan öszvenézett,
S talpától fogva combjáig
     Ott is minden igézett.
Tetszettek őfelségének
     Ott is gyenge tagjai,
S keményen vertek szívének
     Tüzes kalapácsai.
Többet akart a látásnál
     Már a lobbant appetit,
Mit van tenni, csalásnál
     Egyéb nem segíthet itt!
Maszkírozni kéne magát,
     Így ha módját tehetné,
Jó volna, ha a szép prédát
     Horgára keríthetné.
Így gondolkodik magában,
     De itt ismét az a baj,
Hogy őltözzön maskarába,
     Kos legyen-é vagy bivaly?
Ezen sokáig rágódik
     Végtelen bőlcsessége,
Míg bőlcsen megállítódik,
     S bika lész őfelsége.
Nem tudom én, íly egyszerre
     Ezt véghez hogy vihette;
Talán, Isten bocsáss! erre
     Az ördög - segíthette.
Akárhogy esett, elég e'
     Hozzá, hogy bikává vált,
S ímé, bika istensége
     A tűkör előtt megállt.
Nézte új ábrázatjában
     Magát, hát szép mindene;
Akármely szilaj gulyába
     Bikának béillene.
Sajnálta, hogy hajdanába
     Ezt ésszel fel nem érte
S Pasiphaét íly formába
     Néhányszor nem kísérte.
Tudtam volna én, hol fáj a
     Nap buja leányának,
Bár csalárd tehén formája
     Nem hitt volna bikának.
Így szólt, s sietvén céljára,
     Egy kis köd szárnyán leszáll
Azon szép vőlgy lapályára
     S ott a zőld fűben megáll.
Oly színt vesz tekintetére,
     Mintha nem is ügyelne
A szűzek víg seregére,
     Az akármit mívelne. -
Így megindúl szédelegve,
     Arra közelébb cammog:
Hát a sok leány rettegve
     Mind a szaladáshoz fog.
Bár a szaladás fortélyát
     Semmivé nem tehette:
Jól tudván tanúlt rolléját,
     Még ezt itt fel sem vette.
Volt néki tapasztalása
     Már az ilyen dolgokban,
A románok olvasása
     Segítette sokakban.
Naso szerelmes munkáit
     Százszor jobban értette,
Mint Burmann önnön nótáit,
     Melyekkel bővítette.
Írt is sok szép jegyzéseket
     Az Amorum Liberre,
Melyeknek elvesztéseket
     Heyne se hozza helyre.
Azért nyájas szelídséget
     Őltözik fel magára,
Hallgat és vigyáz evégett
     Minden moccanására.
Jámbor magaviselése
     Tetszvén Európának:
Nézd, be nyájas a nézése!
     Így szólt egy hófdámának.
Ha tudna, tán hozzánk szólna,
     Oly szelíden néz felénk;
Nem hiszem, hogy hamis volna,
     Mégis hogy megijedénk.
Senki se higyjen macskának,
     (A dáma ezt feleli)
De jobban ne a bikának,
     Mert az jól megökleli.
Szép volna a homlokára
     Egy kis koszorút tenni,
Mondja a dáma szavára:
     Oda kén hozzá menni.
Még jól tán ki sem mondhatja
     A princissa szavait,
Már a zőld fűbe nyugtatja
     A szép bika tagjait.
Kérődzik és jámborsága
     Kitűndöklik szeméből,
Nem látszik ki gonoszsága
     Bika-tekintetéből.
A princiss megbátorodik,
     Már nem fél a szarvától,
(Egy leány sem iszonyodik
     Azólta a bikától).
Hozzá megy hát, most füleit
     Vakarja, majd szarvára
Köti virág-köteleit
     S ah! felmász a hátára.
Majd kibúva őfelsége
     Bőriből a bikának;
Szíve forró lánggal ége
     Édes csiklandásának.
Kőlcsön esik emelése,
     Gondolja, szép terhének,
Mely dicső előérzése
     Gyúladozó szívének.
Látja születő formába
     A boldog jövendőket;
Még egy lépés a céljába,
     Mindjárt eléri őket.
Ebben nem is hibázának
     Jól gyakorlott lábai,
E mindenható marhának
     Szerelmes ugrásai.
Mert alig űlt a hátára
     Jól a kisasszonyka fel:
Felpattan szikra módjára
     Az ártatlan teherrel;
S mint a szél, mely Lybiának
     Felkapja fövennyeit,
Vagy a tikkadt Serikának
     Elfutja térségeit;
Hordván a tenger színére
     A homokot szárnyain,
Repűl a túlsó szélére
     Annak duzzadt habjain.
Így szökött egy ugrásával
     A bőgő isten belé
A tengerbe - s prédájával
     Így nyomúlt Kréta felé.
Azok, kik vele valának
     A princissel, ezeket
Látván, a partra futának
     S törik gyenge kezeket.
Ezeknek tördelt jajjai
     Őtet addig kísérték,
Míg a tenger dagályai
     Látnia megengedték.
Azonban Európa is
     A habok közt jajgata,
Még a tenger fenekén is
     Borzasztó jajt hallata.
De az isten örömébe
     Siket volt jajjaira,
E kétségbeesésébe
     Omló zokogásira.
Vitte a víz híg térségén,
     Mintha vér látásától
Felgyúladott dühösségén
     Nem tarthatna magától.
A Neptunus gulyáinak
     Vén számadó pásztora,
Proteus és bojtárinak
     Öszveszaladt tábora,
Nemkülönben a tengernek
     Több betyár istenei,
Kik a gulyáknál hevernek,
     S a Thetis gyermekei
Perge kacajjal követték
     Őfelségét úsztában;
Sokan csúfsággal illeték,
     Ragodzván a farában.
Egy triton a vasvilláját
     A farának vetette,
Meglökvén az isten-gályát,
     Jól elébbsegítette.
De elszenvedte békével
     Ő tőlök mindezeket,
Bár belől teremtettével
     Szidta enyelgéseket.
Azonban túlsó szélére
     A tengernek átúszott,
Itt hátáról a fövényre
     Európa lecsúszott.
Érzéketlen terűlének
     Eltörődött tagjai,
Megállván zavart vérének
     Bédugult folyásai.
A mint a merész ibolyára,
     Mikor jókor búvik fel,
Rálehell a fagyos pára,
     S ez lankadva hervad el:
Így hervadtak el rózsái
     Halavány orcáinak,
E hajdani szűz tanyái
     A tíz gráciáinak.
A szent barom megsajdítván
     Ezt a maskarájából,
Mindjárt hasznára fordítván,
     Kibúvik a bikából.
S módi gavallér formába
     Frissen általkőltözik,
S egy szép innepi gálába
     Fényesen felőltözik.
Á la Titus nyírt hajának
     Bodrozott frizurája
Bozontos figarójának
     Nem tér könnyen alája.
Jól szabott englisch sachjába
     Minden egy-egy tag kiűlt,
Kivált előlvarrásába
     A sach majd széjjelfeszűlt.
Módi kaputja s csizmája
     Jó gusztussal van varrva,
Hármasával az órája
     Bársonytokba takarva.
Íly módi őltözetében
     Toppan Európánál,
Felveszi gyöngén ölébe,
     Átfogván derekánál;
Fehér mellyét kitakarja,
     Megoldozza ruháit,
Míg gyengén ölelő karja
     Szorítja tagocskáit,
Majd élesztő balzsamával
     Csiklandozza szaglását,
S ennek kifolyó szagjával
     Enyhíti ájúlását.
E hűs balzsam erejétől
     A szűz magához tére,
Lassan-lassan seprejétől
     Meghiggadva a vére.
Félve tért meg orcájára
     Futkosó pirossága,
Melynek gyakran hűlt nyomára
     Egy lankadó szín hága.
Ekkor, amint ezt magával
     Hozta a bon ton nála,
Az úr a kisasszonykával
     Íly galant diskurála:
Isten hozta! Isten hozta!
     Kincsem a kisasszonykát!
Ugyan, ugyan mi okozta
     Ezen elájúlását?
Honnan, hová akar menni,
     Kedvesem, így magába?
Óh, én társa fogok lenni
     Akármely szándékába;
Par dieu! boldog órába
     Esett idejövésem.
Ezt az égerfa héjába
     Még ma mélyen bevésem.
Megérzém biz ezt előre,
     Mert álmodtam szépeket;
Ma mindíg a szemem szőre
     S a nagyújjom viszketett.
Örvendek, hogy itt kertembe
     Alássan tisztelhetem;
Még jobban, hogy az ölembe,
     Kincsecském, szemlélhetem.
Ne féljen, s gondja ne légyen,
     Kedvesem, itt semmire,
Csak egy kis pihenést végyen,
     Gondom lesz a többire.
Majd derék paripájának
     Jó abrakot adatok,
S míg majd a kisasszonykának
     Többekkel szolgálhatok,
Addig akár itt leűljünk
     A ligetek vőlgyébe,
Akár amoda ledűljünk
     A rózsák sűrűsébe.
Mint otthon, itt úgy viselje
     Magát a kisasszonyka,
Nincsen itt kitől szégyelje
     Magát ne genierozza.
Vesse le ázott ruháját
     S szárassza meg mindenét,
Strimflijét és viganóját
     S kis hosszú ingecskéjét.
Én szobaleány képébe
     Avec permis szolgálok,
Tán a kisasszony ölébe
     Jutalmat majd találok.
Ezen szók között oldozza
     Legalsóbb kötéseit
S tiltott helyeken hordozza
     Mindenható kezeit.
Elébb a szűz ki nem állta
     A nagy udvariságot,
Akármely szépen instálta
     Az úr a szabadságot;
De mivelhogy a dámáknak
     Magok-vonogatása
Csak forma, s a leánykáknak
     Ez még ma is szokása -
Hogy midőn győzni szeretnek,
     Meggyőzetni kívánnak,
És ha szépen kérettetnek,
     Utóljára megszánnak.
Ő is sok szép kérésére
     Engedett a szavának
S mindenekbe tetszésére
     Hajlott gavallérjának.
Ekkor - itt lész már a java
     E kis históriának,
Itt lész érezhető szava
     Ezen komédiának.
Szűzek! Kik ezt olvassátok
     Pirúlva s nevetéssel,
Tudom, tudni kívánjátok
     Vágyódó repeséssel,
Hogy itt lucskos kis szépjével
     Mit csinált őfelsége,
S mi a játék velejével
     A felvonásnak vége?
De nem merem kimondani,
     Mert félek a papoktól,
Ha meg találnák hallani:
     Isten ments meg azoktól!
Úgyis van már ideátok
     Az ilyen felvonásról,
Mert nem hiszem, hogy tudnátok
     Annyit a lenfonásról.
Azért csak rövid summába,
     És elhagyván belőle
Azt, ami nem szép magába,
     Ezt említem felőle,
Hogy a szűz engedelméből
     Derék früstököt csapa
Az úr s a friss pecsenyéből
     Négy jó porciót kapa.
A nimfák előúszának
     E dolog látására,
S mindnyájan rábámúlának
     Az isten munkájára.
Sok csaknem agyonnevette
     Magát, - sok elpírúla,
Némely szemeit béfedte
     És másfelé fordúla.
Ez a többiek fülébe
     Titkos dolgot sugdosott,
Míg a másik örömébe
     A farkához rugdosott.
Neptun pedig szigonyjára
     Dűlvén, ezt kiáltotta:
Bátyám! kedves prositjára
     Váljon a híg rántotta. -
Itt a szerelmes szcénának
     Az estve véget vetett
És a nagy Európának
     Nagy neve úgy született.

*

Jó, hogy ártatlanságnak
     E tolvajja elveszett,
S nem adnak e csalárdságnak
     Isteni tiszteletet. - - -
Kár, hogy emberi formába
     Keresztelt bikák vannak,
Kik a bujaság nyomába
     Barom módra rohannak!!