Csokonai Vitéz Mihály
A versengő
érzékenységek
Lilla! kellemességednek
És mosolygó szépségednek
Ínt-ébresztő balzsama
Érzésimet megszédíté,
Megbájolá, részegíté,
S perre indította ma.
Köztök nagy csata lázadott,
Melyet az abból támadott
Szép dicsőség okoza,
Hogy melyik az, ki tégedet
Megérezvén, felébredett
S nékik ennyi jót hoza?
Mindenik nagy hevességgel
Perlett, hogy e dicsőséggel
Bírjon a többek felett.
Ílyformán szóltak egymásnak,
Míg a heves civódásnak
Lelkem által vége lett.
Szaglás
Tudjátok-é? hogy magatok
Másfelé andalogtatok,
Más tárgyon szúnyókálva;
Mikor a táncnak őltözött
Szépség leányai között
Lilla eljött sétálva;
Mikor egy zőld hársfa mellett
Egy kis szellő rámlehellett
Ámbróziás illattal:
Melyet mihelyt észrevettem,
Inatok felébresztettem
Édes csiklándozattal.
Látás
Elsőben is mély álmomból,
Tévelygő andalgásomból
Nemde én pattanék ki?
Látták éles nyilaimat,
Villámló pillantásimat
A múlatság környéki.
Míg tüzes szemem sokára
Ráakadt a szép Lillára
S féloldalt reácsapott;
Ah, mikor a több szem között
Látásunk öszveütközött
S egymástól lángot kapott;
Ah, mikor szűz pillantása
S elevenebb kacsintása
Kétszer az enyímre lőtt:
Bezzeg mind felpattantatok,
Bezzeg eloszlott álmatok,
Mely lankasztott azelőtt.
Lebegő bársony hajain,
Elefánttetem vállain
Mely szép színek játszottak!
Rózsát mosolygó ajaka,
Hószín mellye, márvány nyaka,
Ah, miként elragadtak!
Hallás
Hát mikor mély sóhajtása
S bágyadt hangon tett szólása
Ébredt fülembe hatott?
Édes ájulás lepett el,
Mely egy mennyei élettel
Kecsegtetett, bíztatott,
Mikor mellé ereszkedtünk,
S végre, hogy sok kérést tettünk,
Ezt mondotta: szeretek!
Ah, e szóra vérünk égett,
És minden elevenséget
Ti is levetkeztetek.
Mikor mézes beszédjére
Örök hűséget ígére
S íly bíztató hangon szólt:
"Szeretek! Téged kedvellek,
Csak néked élek, lehellek,
Míg be nem féd a sírbólt."
Akkor óh, mert e szavának
Oly édességi valának,
Hogy élet ömlött belénk
Egy legédesebb mennyei
Öröm gyönyörködései
Kezdtek repesni felénk.
Mikor kedvesének mondott,
Elvett minden bút és gondot
Ez az édes nevezet;
És hízelkedő nyelvének
Mézén locsogó szívének
Mindnyájunk temjénezett.
Tapintás
Közte a temjénezésnek
S e mennyei ihletésnek,
Kezeim felemelém,
És jótételét hálálván,
Ez imádni való bálván
Szent testét megölelém.
Ah, halhatatlan istenek!
Mit érzettem! ah, milyenek
Voltak gyenge karjai,
Melyek mikor rám hajoltak,
Nálok gyengébbek nem voltak
A rózsák harmatjai.
Mellyét Ámornak melege
Olvasztván, gyengén pihege
Bíbor fátyola alatt.
Kezemet tévén szívére,
Sűrűn vert; és minden vére
Hozzám örömmel szaladt.
Mint a hó a nap hevétől,
Úgy az ő tűz-szerelmétől
Mind elolvadva valánk.
Életünk belé kőltözött,
S ölelő karjai között
E világnak meghalánk.
Ízlés
Mit ér a szép gyümőlcs maga,
Bár kedves a színe, szaga,
Ha jó ízzel nincs tele?
Ti csak Lilla szépségére
Bámúltatok s méz ízére
Egyiktek sem űgyele.
Nincs a nektár olyan édes,
Amelyet tőlt Ganymédes
Jupiter csészéjébe.
Óh, nem bír az annyi jókkal,
Hacsak azt egy ílyen csókkal
Fel nem vegyíti Hébe.
Íly mannával nem kínálja
Gazdag lakosit Panchaia
Vagy más déli tartomány.
Ennél édesebb itala
Bármely királynak sem vala
Óh, mennyei adomány!
Óh, méznél édesb ajjakok,
Minő nektárt csorgattatok
Rózsaszín kelyhetekből!
Mely kellő csókok valának,
Melyeket kőlcsön szopának
Hév ajjakim ezekből!
Lelkem
Mit civódtok? ah, szűnjetek,
Híveim, mit versengetek?
Csak Lillát imádjátok.
Lebegjetek gyönyörűség
Szárnyain s az örök hűség
Pontjára mozgassátok.
Miolta kellemit velem
Éreztettétek, tisztelem
És imádom azolta.
Rabja vagyok rabszíjjain,
Rengetvén nyájas karjain,
Szívem hozzá csatolta.
Én párját nem tapasztalok.
Néki élek, néki halok.
Ő énnékem mindenem.
Jer, Lilla! jer; érzésemet
Mind ébreszd fel és engemet
Ne hagyjál veszteglenem!
