Csokonai Vitéz Mihály

A vídám természetű poéta

Sírhalmok! Gyász temető kertek
     Melyek örökös setétség
     S szívet borzasztó csendesség
Mostoha keblében hevertek,
     Ti bús melankóliának
          Setétes vőlgyei!
     Hol szomorú múzsájának
          Áldozott Hervey.

Itt az érzésnek minden neme
     Még az élőben is meghal.
     Füle csak csendességet hall,
A semmitől írtódzik szeme,
     A ciprus a hold fényjénél
          Árnyékát mutatja.
     Egy sírból kitántorgott szél
          Bágyadtan mozgatja.

Szörnyű környék! melyhez a lélek,
     Fantáziáin repűlve,
     Irtódzással megy s réműlve,
Félhóltan hátrál vissza vélek.
     Szörnyű környék! kérkedj bátor
          Bús lantú Youngoddal:
     Isten hozzád, gyászos sátor!
          Komor ángulusoddal.

Mások irtóztató énekkel
     Bőgessék bús obojjokat
     És siralmas nótájokat
Jajgassák keserves versekkel;
     Kerítse szürke Hesperis
          Gőzölgő fejeket:
     Én nem óhajtom egyszer is
          Követni ezeket.

Nékem inkább oly koszorú
     Kösse felkent fejemet,
Melynek színe nem szomorú,
     S múlatja a szebb nemet:
Ezt a vídámabb Múzsáknak,
A mosolygó Gráciáknak
     Fűzzék öszve rózsaszínű ujjai,
     Élesszék fel ambróziás csókjai.

Nem kell ciprus, mellyel Racint
     Tisztelte Melpómene,
Apró viola s hiacint
     Bár hajamon fénylene:
Apró és kék tőlcsérjei
Olyak, mint szépem szemei.
     Ez kell nekem. - Homlokomat ne érje
     Shakspeárnak akónitos fűzérje.

Így veszem fel víg lélekkel
     Gyengén rezgő lantomat,
S majd kedvesem egy énekkel
     Lelkesíti húromat.
Míg leng az estvéli szellő
Szárnyán egy nektárt lehellő
     Rózsában a kis szerelmek megszállnak
     És mennyei harmóniát csinálnak.

Szívünk elolvadt részeit
     Élesztjük új dalokkal,
Pauzák únalmas ideit
     Édesítjük csókokkal.
Ah! a híves esthajnalon
Így alszunk el egy szép dalon,
     S énekünknek végső bágyadt szózatja
     Az andalgó vidéket elaltatja.