Csokonai Vitéz Mihály

A vízital

Ti hegyközi nimfák, a hordók driási!
     Akik alatt vagynak azoknak folyási,
Kik azokkal éltek s meghaltok azokkal
     A nemesebb termést őrző tőlgy-szálokkal,
Hív őrzőangyali annak a nektárnak,
     Melyet sok elszáradt torkok szomjan várnak,
Ti, akik a gyermek Bakhust bölcsőjéből,
     Mihelyt kiszűletik a gerézd méhéből,
Apolgató ölbe lihegve fogjátok,
     Bár felfort bílissel mormol is reátok:
Imhol pohártokat örökre letészem,
     Mert az éles elmét oly drágán nem vészem;
Ma mondom ki végső búcsúm rövid szóval:
     Félre minden máslással, mind pedig vinkóval!

Zengjetek utánam, víg hegyek! zengjetek,
     Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Könnyezzen a góhér s bandérista bakar,
     Melyet most az agyag fűlt szobája takar.
Elment a pincékből, ki ott helytartó volt,
     Ki az édes bortól sok nyelveken danolt.
Víg vőlgyek! ha innen mind így szélednek el,
     Rólatok majd senki verset nem énekel;
Elpusztúl Kágyának, Kójnak egész hegye,
     Kietlenbe húhol az egész vármegye.
Zengjetek, óh Bakhus vőlgyei! zengjetek,
     Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Lésznek ezután is, lésznek tán valakik,
     Kikben szánakozó lélek s torok lakik,
Kiket a borral telt magyar Hélikonnak
     Hegye felé édes vágyódások vonnak;
Kikkel a Noétól béplántált Hegyközön
     Bárkát vagyis borkát rakat a borözön:
Én pedig nem mégyek többé a pincébe,
     Bár habzó nektárral kínáljon is Hébe.
Maradhat a megforrt gohér s a bakar is,
     Melyet a konty alá tőlt sok száz Basszar is.
Illatozzon másnak az édes muskotály:
     Mit ér? ha annak is a vége ispotály.
Én futok előle, bár elébe húznak
     Szíjján a bakhusi tigrisnek, hiúznak.
Enniussá ha csak bor által lehetni,
     Úgy én a borostyánt, én meg fogom vetni.
Ha a poétának csak borba feredve
     Lehet a szűz múzsák forrásához kedve;
Ha mind bortól lucskos főtől származtatok,
     Ti örök hírt szerzett nemes gondolatok!
Ha már a borostyánt, mint a szó mutatja,
     Minden dicső lélek borosan aratja:
Bor által nem vágyok boros borostyánra,
     Nem veszem hordóból az észt szivárványra.
Jaj lesz! ha a tele szívott lopótökök
     Kortyaival lesznek Voltérfők sok tökök.
Illetlen gondolat, s szégyen a múzsáktól
     Nemes lelket venni a butelliáktól.
Hát borrá változtak már a Hippokrénék?
     S körűlte dőzsölve lantolnak a Nénék?
Hát szűz óldaloknak kies márványára
     Kulacsokat fűztek ők is utóljára?
Hát szőlővel rakták bé a Pindus hegyét,
     Hogy mindenik borral szívja tele begyét?
Hát azért vájták ki ezt is pincelyuknak,
     Hogy így daktilusra majd könnyebben buknak?
Sok nemesebb lelkek megbotránkozása
     Ez helyek képtelen travesztiálása.
Ha Apolló helyett Bakhust tették főnek
     A múzsák azok közt, kik hozzájok jőnek:
Én a borostyános koszorút megvetem,
     Mert e társaságot éppen nem szeretem.
Megyek a nimfákhoz, ezek sem szomorúk,
     Itt lésznek fejemen sásból font koszorúk.
Itt a najádok közt lesz múlató helyem,
     Megnyugtat a káka s vízi petrezselyem.
Ha Orfeus lenni nem tudok, (s nem is kell,
     Hogy Bakhus papjai ne tépjenek széjjel)
Lehetek a vizek kedvelt Árionja,
     Magát a delfinek közzé múzsám vonja.
Kellemetes vizek örökös forrási,
     Melyeknek a mennyből áradnak folyási!
Kiket a gráciák a jó természetnek
     Zsámolyszéke alól tisztán csepegtetnek!
Csörögve kerengő kristály folyamatok,
     Melyek a leghígabb égből fakadtatok!
S te, amott az éles kőszálnak sivatag
     Ormáról zuhogva leszakadó patak!
Folyástokat tisztán csergedeztessétek:
     Epedt vágyódással lihegek felétek.
Mondjátok meg: nimfa nem fördött-é benne?
     Mert úgy tán nagyon is fűszerszámos lenne.
Semmi! külömben én is magam a madám
     Tétishez örökös követőűl adám.
Hanem még ma, míg a késő hajnal kijő:
     Nálad hálok, Bakhus! - de holnap adiő!