MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Csokonai Vitéz Mihály

[Az életnek hasznát...]

Az életnek hasznát csak azok aratják,
     Kik magokat ebben mélyen nem avatják.
Aki e világon nem él e világnak,
     Boldogtalanságát tartsa boldogságnak.
Nem célom az Isten kezeit gúnyolni,
     Nemes alkotmányát rútúl ócsárolni,
Momussal nem kötök gáncsot munkájába,
     Isteni hatalma tágas piacába;
De hogy a bűn már ezt Babylonná tette,
     Illő s nagy okosság elfutni mellette.
Ezt becsűljük-é hát, ki nem becsűl minket,
     Lábával tapodja minden érdemünket?
Ki az indúlatok rejtekit kinézi,
     S adományját ahhoz szabja és intézi,
Akinek a szívét izzasztja és rázza
     A nagyravágyásnak szerelme s hagymázza?
Az égig nőtt arany hegyekre vezeti,
     És onnan adózó bányákra űlteti.
Minden bujaságra ingerlő dolgokkal
     Bíztat, mint megannyi gyújtó kanócokkal.
Mit ád a szerencse, a világ kockája,
     Annak is, akinek messze ér pálcája?
A férgek rágják ki a selymet s tafotát,
     Egy sárház váltja fel a gazdag palotát.
Lássad e világnak csalárd mesterségét,
     Hogy titkolja minden dolog kicsinységét.
Ennek oly múlandó minden ajándéka,
     Mint a nappal látszó testeknek árnyéka.
Csak név a méltóság, nem valóságos rang,
     Hogy szembe uralják az embert, csupa hang.
A bujaságot is jobbnak nem találom,
     Ez is csak egy halált hozó, rövid álom.
A főldet tapodod, felnéz ábrázatod,
     Az ég a te hazád, azzal azt mutatod.
Csak azért lettünk-é, hogy szenvedjünk, tűrjünk,
     Itt légyünk és járjunk, ételt, italt szűrjünk?
Hát itt van a határ, többet nem reménylünk,
     Az oktalan barmok sorsa közös vélünk?
De hisszük, lelkünket más, jobb élet várja,
     Bár testünket a sír kebelébe zárja.
Vesszen hát magának e világi élet,
     Noha ezt megvetni nem kevés ítélet.
De senki a szívét ehhez ne ragassza,
     A halált vagy a más életet válassza.
Itt a példa; ez az, akinek holt teste
     Magának nyugvásúl ez helyet kereste.
Ez az, akit hívok tanúbizonyságnak,
     Ki e világon élt, nem élt e világnak:
És mint a vízben is látszanak csillagok,
     Holott az ég bóltján függenek ők magok:
Úgy is látszott itt, de oda felhágott,
     Hol az Úr készített néki boldogságot.
Életét csak annak szentelte és adta,
     Aki a keresztért fiának fogadta.
Ez az igaz atya, e' hágy örökséget
     Fiainak, amely soha nem ér véget.
- - - - - - - - atyja, mely nevezet
     Még ma is sokakba kedves emlékezet!
- - - - - - - - fogadta méhében,
     E' nevelte híven erőtlenségében.
Ennek gondja alatt jutott az időre,
     Melyben alkalmatos volt a jegygyűrűre.
Szóllana, az áldás függ mintegy a nyelvén,
     De nem szólhat, az Úr szele érdekelvén.
Végső tekintete, végső sóhajtása
     Kedves magzatinak egy summás áldása.
- - - - - - - - - - - - - hív párja
- - - - - - - - asszony is megvárja.
Várja, hogy atyai áldásod vehesse,
     Utólsó csókodnak lehessen részesse.
Néked elég áldás nagyérdemű férjed,
     Ezt Isten különös gondjának esmérjed.
Ez a szent ház egyik megmaradt Atlássa,
     Oskolánk oszlopa, oktató Pallása;
Ez a Palladium, ezzel áll fel Trója,
     Míg ezáltal Isten javunkat megója.
Ezért sóhajtásink párázati mennek
     Királyi székihez az erős Istennek,
Hogy a nyavalyákat tiltsa tőle messze,
     És drága életét sokáig terjessze.
Utolsó áldását adja - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - társának.
Leányi hűségét néki is esmérte,
     Kivánja, az egek hogy áldják meg érte.
Légyen az Úr gondja éltetek védelme,
     Hogy a történettől ne légyen sérelme;
Végre pályátokat midőn elfutjátok,
     Oda juthassatok, ahol van atyátok.
Már ti eltörődött tagok, nyúgodjatok.
     Ti pedig, szomorú felek, vígadjatok,
Hogy jó atyátoknak teste mikor meghűlt:
     Lelke a boldogok hazájába repűlt.