Csokonai Vitéz Mihály
[Az életnek
hasznát...]
Az életnek hasznát csak azok aratják,
Kik magokat ebben mélyen nem
avatják.
Aki e világon nem él e világnak,
Boldogtalanságát tartsa
boldogságnak.
Nem célom az Isten kezeit gúnyolni,
Nemes alkotmányát rútúl
ócsárolni,
Momussal nem kötök gáncsot munkájába,
Isteni hatalma tágas piacába;
De hogy a bűn már ezt Babylonná tette,
Illő s nagy okosság elfutni
mellette.
Ezt becsűljük-é hát, ki nem becsűl minket,
Lábával tapodja minden
érdemünket?
Ki az indúlatok rejtekit kinézi,
S adományját ahhoz szabja és
intézi,
Akinek a szívét izzasztja és rázza
A nagyravágyásnak szerelme s
hagymázza?
Az égig nőtt arany hegyekre vezeti,
És onnan adózó bányákra
űlteti.
Minden bujaságra ingerlő dolgokkal
Bíztat, mint megannyi gyújtó
kanócokkal.
Mit ád a szerencse, a világ kockája,
Annak is, akinek messze ér
pálcája?
A férgek rágják ki a selymet s tafotát,
Egy sárház váltja fel a gazdag
palotát.
Lássad e világnak csalárd mesterségét,
Hogy titkolja minden dolog
kicsinységét.
Ennek oly múlandó minden ajándéka,
Mint a nappal látszó testeknek
árnyéka.
Csak név a méltóság, nem valóságos rang,
Hogy szembe uralják az embert,
csupa hang.
A bujaságot is jobbnak nem találom,
Ez is csak egy halált hozó,
rövid álom.
A főldet tapodod, felnéz ábrázatod,
Az ég a te hazád, azzal azt
mutatod.
Csak azért lettünk-é, hogy szenvedjünk, tűrjünk,
Itt légyünk és járjunk, ételt,
italt szűrjünk?
Hát itt van a határ, többet nem reménylünk,
Az oktalan barmok sorsa közös
vélünk?
De hisszük, lelkünket más, jobb élet várja,
Bár testünket a sír kebelébe
zárja.
Vesszen hát magának e világi élet,
Noha ezt megvetni nem kevés
ítélet.
De senki a szívét ehhez ne ragassza,
A halált vagy a más életet
válassza.
Itt a példa; ez az, akinek holt teste
Magának nyugvásúl ez helyet
kereste.
Ez az, akit hívok tanúbizonyságnak,
Ki e világon élt, nem élt e
világnak:
És mint a vízben is látszanak csillagok,
Holott az ég bóltján függenek
ők magok:
Úgy is látszott itt, de oda felhágott,
Hol az Úr készített néki
boldogságot.
Életét csak annak szentelte és adta,
Aki a keresztért fiának fogadta.
Ez az igaz atya, e' hágy örökséget
Fiainak, amely soha nem ér véget.
- - - - - - - - atyja, mely nevezet
Még ma is sokakba kedves
emlékezet!
- - - - - - - - fogadta méhében,
E' nevelte híven
erőtlenségében.
Ennek gondja alatt jutott az időre,
Melyben alkalmatos volt a
jegygyűrűre.
Szóllana, az áldás függ mintegy a nyelvén,
De nem szólhat, az Úr szele
érdekelvén.
Végső tekintete, végső sóhajtása
Kedves magzatinak egy summás
áldása.
- - - - - - - - - - - - - hív párja
- - - - - - - - asszony is megvárja.
Várja, hogy atyai áldásod vehesse,
Utólsó csókodnak lehessen
részesse.
Néked elég áldás nagyérdemű férjed,
Ezt Isten különös gondjának
esmérjed.
Ez a szent ház egyik megmaradt Atlássa,
Oskolánk oszlopa, oktató
Pallása;
Ez a Palladium, ezzel áll fel Trója,
Míg ezáltal Isten javunkat
megója.
Ezért sóhajtásink párázati mennek
Királyi székihez az erős
Istennek,
Hogy a nyavalyákat tiltsa tőle messze,
És drága életét sokáig
terjessze.
Utolsó áldását adja - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - társának.
Leányi hűségét néki is esmérte,
Kivánja, az egek hogy áldják meg
érte.
Légyen az Úr gondja éltetek védelme,
Hogy a történettől ne légyen
sérelme;
Végre pályátokat midőn elfutjátok,
Oda juthassatok, ahol van atyátok.
Már ti eltörődött tagok, nyúgodjatok.
Ti pedig, szomorú felek,
vígadjatok,
Hogy jó atyátoknak teste mikor meghűlt:
Lelke a boldogok hazájába
repűlt.