Csokonai Vitéz Mihály

Az elragadtatott érzékenységek

Laura! kellemességidnek
És mosolygó szépségidnek
     Fűszerszámos balzsama
Érzésimet megszédíté,
Megbájolá, részegíté,
     S egy perre borsolta ma.

Köztök nagy perlés lázzadott,
Melyet az abból támadott
     Szent dicsőség okoza,
Hogy melyik az, ki tégedet
Megérezvén, felébredett
     S nékik ennyi jót hoza.

Mindenik nagy hevességgel
Perlett, hogy e dicsőséggel
     Bírjon a többek felett.
Ilyformán szóltak egymásnak,
Míg e heves civódásnak
     Lelkem által vége lett.

Szaglás

Tudjátok-é, hogy magatok
Más felé andalogtatok,
     Más tárgyon szúnyókálva:
Mikor a táncnak őltözött
Szépség leányai között
     Laura eljött sétálva.

Mikor egy - - us mellett
Egy kis szellő rámlehellett,
     Ambróziás illattal.
Melyet mihelyt megérzettem:
- - - - - - lettem
     Édes csiklándozattal.

Látás

Elsőben is mély álomból,
Tévelygő andalgásomból
     Nemde én pattanék ki?
Látták éles nyilaimat,
Villámló pillantásimat
     E kis berek vidéki.

Míg tüzes szemem sokára
Ráakadt a szép Laurára,
     S féloldalt reácsapott.
Ah, mikor a több szem között
Látásunk öszveütközött
     S egymástól lángot kapott!

Ah, mikor új pillantása
S elevenebb kacsíntása
     Kétszer az enyímre lőtt!
Bezzeg, eloszlott álmatok;
Bezzeg mind felpattantatok,
     Nem túnyán, mint azelőtt.

Zefir játszván szép hajain,
Elefánttetem vállain,
     Mely szép színeket adtak!
Rózsát mosolygó ajaka,
Hószín mellye, márvány nyaka,
     Ah, miként elragadtak!

Hallás

Hát mikor mély sóhajtása
S bágyadt hangon tett szólása
     Ébredt fülembe hatott?
Édes ájúlás lepett el,
Mely egy mennyei élettel
     Kecsegtetett, biztatott.

Mikor mellé ereszkedtünk,
S végre, - hogy sok kérést tettünk, -
     Ezt mondotta: szeretek,
Ah, e szóra vérünk égett,
És minden elevenséget
     Ti is levetkeztetek.

Mikor mézes beszédére
Örök hűséget ígére,
     S ily bíztató hangon szólt:
Szeretlek! téged kedvellek,
Csak néked élek s lehellek;
     Míg be nem fed a sírbólt!

Akkor, - óh, mert e szavának
Oly édességi valának,
     Hogy élet ömlött belénk! -
Egy legédesebb mennyei
Öröm gyönyörködései
     Repestek vígan felénk.

Mikor kedvesének mondott,
Elvett minden bút és gondot
     Ez az édes nevezet,
S hízelkedő beszédének
Mézén lecsorgó szívének
     Mindnyájunk temjénezett.

Tapintás

Közte e temjénezésnek
S e mennyei ihletésnek
     Kezeim felemelém;
És jótételét hálálván,
Ez imádni méltó bálván
     Szent testét megölelém. -

Óh, halhatatlan istenek!
Mit érzettem? - ah, milyenek
     Vóltak gyenge tagjai!
Melyek hogy reám hajóltak,
Nálok gyengébbek nem vóltak
     A rózsa harmatjai.

Mellyét Érósznak melege
Olvasztván, gyengén pihege
     Két kerek dombja alatt.
Kezemet tévén szívére,
Sűrűn vert, és minden vére
     Hozzám örömmel szaladt.

Mint a hó a nap tüzétől:
Úgy az ő hév szerelmétől
     Mind elolvadva valánk;
Életünk belé kőltözött,
S ölelő karjai között
     E világnak meghalánk!

Ízlés

Mit ér a szép gyümőlcs maga,
Bár síma, s jó színe, szaga,
     Ha nincs íze, mely tessen?
Ti csak Laura szépségére
Bámúltatok, méz ízére
     Nem ügyelvén szemessen.

Nincs a nektár olyan édes,
Melyet kitőlt Ganimédes
     Jupiter csészéjébe;
Óh, nem bír az annyi jókkal,
Ha csak ezt egy ilyen csókkal
     Nem egyvelíti Hébe.

Ilyen ízzel nem kínálja
Gazdag lakosit Pankhája
     S más termékeny tartomány:
Még ily étele s itala
Egy nagy királynak sem vala.
     Óh, mennyei adomány!

Óh, méznél édesb ajakok!
Mely ambróziát folytatok
     Rózsaszín kelyhetekből!
Mely mézes csókok valának,
Melyeket kőlcsön szopának
     Hév ajakim ezekből!

Csömört ád az édes, ha sok:
De ezek nem únalmasok,
     Ez nem olyan édesség.
Óh, Laura! szám appetitját
Ne csald meg; ne tarts diétát;
     Óh, nincs ebbe sok s elég!

Lelkem

Mit cívódtok? óh, szűnjetek,
Híveim! mit versengetek? -
     Csak Laurát imádjátok.
Lebegjetek gyönyörűség
Szárnyain s az örök hűség
     Pontjára mozgassátok.