Csokonai Vitéz Mihály

Az ember, a poézis első tárgya

Óh, mely örömben folytak el ekkorig
Zsengére nyíló napjaim! óh, miként
     Érzém, hogy élni s Tháliának
          Rózsanyakán enyelegni édes!

Víg borzadással jártam el a görög
Szépségek és a római nagy világ
     Pompás maradványit; s ezeknek
          Sírja felett az olasz negédes

Kertjébe szedtem drága narancsokat!
A franc mezőket láttam; az Álbion
     Barlangiban s a német erdők
          Bérceiben örömöt találtam.

Olykor hevítvén lelkemet is belől
Új képzelések s büszke vetélkedés,
     Lantot ragadtam, s a lapályos
          Dácia térmezején danolván,

A főldnek aljáról felemelkedém;
A felleg elnyelt, mennyei képzetim,
     Mint a habok, felfogtak, s úsztam
          Gondolatim csuda tengerében.

"Mérész halandó! lelkesedett iszap!"
Így zenge hozzám egy levegői hang,
     "Szentségtelen létedre nem félsz
          Angyali pitvarokat tapodni?

Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek
Számára mozgasz? s végre mivé leszel?
     Míg ezt ki nem vizsgálod, addig
          Por vagy, az is leszel." E szavára,

Mint lenge párák éjjeli csillaga,
A tágas éther mennyezetén alól
     Sebes bukással főldre hullván,
          Csak csupa por, hamu lett belőlem.