Csokonai Vitéz Mihály

[Az ember életét...]

Az ember életét hogyha jól vizsgálod,
Hogy az csak bújdosás, könnyen feltalálod.
A világot mintegy nagy pusztának leled,
Melyen minden ember csak vándorló veled,
És hogy e világon vándorlónak tessék,
Kivánod-é, hogy úgy elődbe festessék.
Nincs bizony e főldön senkinek hazája,
Másutt lesz az, ahol nem kell több hozzája.
Nézd végre a halál tárházát, e testet,
Melyet a bőlcs Isten bár szépen kifestett,
Csak mintegy fövényen épűlt és gyengén áll,
Leomlik, a halál szele ha rátalál.
Örökös hazája nincs hát itt senkinek,
Másuvá kell menni innen kinek-kinek.
Bár birodalmaknak határa messzire
Terjedjen a főldnek utólsó szélire,
Mégis jövevénynek őtet nevezhetem,
E nevezet alól sőt ki sem vehetem,
Örök lakozása mert a főldön nincsen,
Halhatatlanságot nem vehet a kincsen.
Nagy Sándor, e világ meghódoltatója,
Nem lehete ennek örökös lakója,
Hanem mint bujdosó úgy ment által azon,
Csakhogy a szerencse követte s a haszon.
Ilyen értelemben még az is bújdosó,
Aki a pogányi homályban - - -
De egy jó keresztyén máskép is jövevény,
Hogy így megpusztuljon, hol sok a - - -
Mert nincs maradandó város, nincs itt haza,
Mikor az égbe megy, akkor megyen haza.
Oda vágyakozik oly szívesen menni,
Mint az útas, ahol meg akar pihenni.
Csak e' minden gondja, hogy oda eljusson,
Sőt már ott van szíve, bár itt alatt fusson.
Jól tudom, hogy nevét éppen nem vérezem,
Mikor ez óhajtott nevéről nevezem.
Jövevénynek magát mert maga vallotta,
Édes hazájának az eget tartotta.
Sőt teljes életét bújdosásnak nézte,
Útját hazájába felfelé intézte.
Mint a bőlcs útazó idegen országhoz,
Úgy ő sem ragadott világi javához.
Hanem járt szűntelen hazájának után,
Melybe ért - - - esztendei után.
Látja már szépségét kívánt hazájának,
Mely vagyon felette a kék ég bóltjának,
Látja lába alatt ott a csillagokat,
Melyeket csak úgy néz, mint kis lámpásokat.
Mert fenn a mennybe lát nem oly dicsőséget,
Hanem ezerszerte nagyobb fényességet,
Látja a sok ezer angyali rendeket,
A már dicsőségre eljutott szenteket,
Akikkel mint polgártásaival örűl,
A mennyei király dicsősége körűl.
De már hideg testét a gyászos bólt várja,
Jertek hát, kedvesi, míg a sír elzárja.
- - - - - - - - kedves éltem párja,
Jól tudom, rád tódúlt a bú özön árja.
Keservesen esik elválásom tőled,
De kérlek, örömmel eressz el előled,
Mert bújdosásimnak megvan kívánt vége,
Hazám már énnékem az ég dicsősége.
A te élted pedig az Úrnak jobb karja
Minden veszély ellen, hidd el, bétakarja.
Te is elvégezvén majd főldi pályádat,
Találd meg a mennyben dicső koronádat.
Kedves - - - - - - - - - jertek már,
Atyai áldásom mivel titeket vár.
Vegyétek el tőlem utólsó csókjaim,
Melyeket adhatnak hideg ajakaim.
De szűnjék szemetek szakadó zápora,
Bár testem elfedi a főld hideg pora.
Az árváknak atyja mert nem hal meg soha,
Csak ti jók legyetek, nem lesz ő mostoha.
Ifjúi éltetek terjessze sokára,
Ha kimúltok, légyen néktek kész szent vára.
Már kedves - - - - - - - - - - - - -
Jertek hideg karom megölelésére.
A szerelem lánca mert tudom egyesít,
Egy lélek két testet bennetek egyesít.
Az Úr, ki most értem szemetek áztatja,
Tudom, szíveteket megvígasztalhatja.
Meg is vígasztalja s megáld benneteket,
Látogatván minden jókkal élteteket.
Nem bocsát ily felhőt többé éltetekre,
Míglen későn felvisz a boldog helyekre.
Még hozzád - - - - - - - - van egy szóm
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Anyai hűséged óh meg nem tagadom,
Még hamvaim közt is ímé ezt fogadom.
Te pedig, bújdosó társam, fáradt testem,
Amint veled együtt az eget kerestem,
Úgy majd a hazába együtt lészel velem,
Ahol már lelkemnek kész nyugalmát lelem.