Csokonai Vitéz Mihály

Az én poézisom természete

Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
     Te szívborzasztó éjszaka!
     Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
          Setétes vőlgyei,
Ahol petécses fantomának
          Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! melytől lelkünk irtódzik,
     Hol minden érzésünk elhal,
     Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmitől kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
          A holdnak fényinél,
Midőn azt bágyadtan ingatja
          Egy sír-fuvallta szél.

Szörnyű környék! hová a lélek
     Ha ólomszárnyakon repűl,
     Réműlve jár, alél, elhűl
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörnyű környék! kérkedj Youngoddal.
          Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
          Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
     Bőgettessék az óboát,
     És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
          Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
          A kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta
     Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
     Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
Fűzzék öszve rózsaszínű újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.

Nem kell kupressz, mellyel Rácint
          Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
          Nékem jobban illene.
     Mert ez Lillám szép szemével,
     Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen tűköröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.

Így veszem fel víg lélekkel
          Gyengén rezgő lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
          Lelkesíti húromat,
     Míg leng a friss esti szellő,
     S szárnyán egy nárdust lehellő
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.

Lelkünkből e víg hangokkal
          Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
          Ott, hol tartós pauza lész.
     Bágyadt nótánk vég-szózatja
     A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.