Csokonai Vitéz Mihály

Az én vagyonom

Ugyan tehát mit érsz azzal,
     S mi hasznod e munkába,
     Hogy kincseid nagy halmazzal
     Gyűjtöd bé a ládába?

A te szívednek bálványja
     Az epesztő fösvénység,
     Gyötör csalárd ragyogványja,
     S titkon öl a szegénység.

Te a felsőbbek udvarát
     Éhen és szomjan lesed,
     A nagyok záros pitvarát
     Szívszakadva keresed.

Melyben azoknak lábait
     Örvendezve csókolod
     S ezzel hiánosságait
     Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba
     S másoknak rabja lenni,
     Csak hogy szabad légyen sorba
     A több rabokkal menni.

S eképpen nyert érdemeid
     Ruháidra varratod,
     Szolgaságod szép jeleit
     Azokon fitogtatod.

Végre fellengős palotát
     Rakatsz a felhők között,
     Amelybe bíbort s tafotát
     Az öt világ kötözött.

A szegénytől gráciádat
     Sok grádicsra emeled,
     Tőle készűlt palotádat
     Még magad is tiszteled.

De légyen ez a szerencse,
     Légyen tiéd, barátom!
     Sorsom ettől az ég mentse.
     Becsesb az én sajátom.

Egy helyhez nem kötelezem
     Én gyönyörködésemet;
     S így magam le nem vetkezem
     Szabados tetszésemet.

Minden, ami csak szépíti
     Az egész természetet,
     Bennem a gondot enyhíti,
     Ha rabszíjjára vetett.

Az éneklő madarkákkal
     A szép napot tisztelem
     S a csendes etéziákkal
     Élesztgetem kebelem.

Ha sétálok, szép útamon
     Liliomon sétálok
     S kevélykedve a Salamon
     Dicsőségén járkálok.

A hegyek hűs forrásai
     Lelkem feléleszthetik,
     Ezt a gazdagok borai,
     Óh, ezt ritkán tehetik.

Édes anya a természet,
     A bujaság mostoha,
     Ez legtöbbször elenyészett,
     Az nem változik soha.

A gyönyörűség karjait
     Itt kinyújtja énnekem,
     S pengetvén lantom húrjait,
     Édesíti énekem!