Csokonai Vitéz Mihály

Az estve

A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
     Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
     Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
     Mosolyog a híves szárnyon járó estve,
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
     Gyöngy cseppjeit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeik szélein
     Zengenek búcsúzó nótájok rendjein.
Szomorún hangicsál fészkén a pacsirta,
     Feljebb csak a dalló filemile bírta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
     Barlangjába mordúl bömböl a bús medve.
Ah! ti csendes szellők fúvallati, jertek,
     Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
     A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, oh nyájas zefirkék, lengjetek,
     Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Míg érzek, - míg szólok, - egy kis nyájas szellet
     Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyain a fák árnyékinál
     Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
     A kellemességnek lágy karjain űlnek.
A csendes berkeknek barna rajzolatja
     Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e csendes melancholiának
     Kedves rejtekei örömre nyílának.

Késs, mély, borzasztó éj, komor óráiddal,
     Ne fedd bé kedvünket hideg szárnyaiddal.