Csokonai Vitéz Mihály

Az Otahajta

- - - - - - - - - - - -
Így gondolkodott magában
     Az egyűgyű Otahajta,
     Ki egykor egyet sohajta
Sorsán puszta kősziklában.

Ő látván, hogy szűz fényében
     A nap az ő partján jön fel,
     Az ő partján enyészik el
A tengernek kék vizében:

Azt gondolta csekély ésszel,
     Hogy egy-két vad kőszirt között
     E kis szigetbe kőltözött
A világ mind az öt résszel.

Hogy annak minden forgása,
     Baja csak abban végződik,
     Ha a szigethez verődik
A szomszéd tenger habzása.

Amely minthogy messze terjedt,
     Gondolta, hogy van valami
     Még arra, de nem tudja mi,
S annak tudására gerjedt...

De megúnván bőlcselkedni
     Tévelygő gondolatival,
     Elindúlt vadtársaival
A pusztákra, gyökért szedni. -

S hát, ím, víg kiáltásokra
     Rendűl meg a sziget tája;
     S egy európai gálya
Száll pompáson a partokra,

Melynek várából végtére
     Nyájas nézéssel kilépe
     A boldogabb világ népe
E sovány sziget szélére.

A több gyáva barbarusok
     Elfutottak félelemmel:
     De ez nézi meredt szemmel,
Milyen nyájas geniusok,

Akik vele fogtak kezet,
     Kiknek szívek oly jó, oly szent,
     Rólok s hazájokról mindent
Sohajtozva elkérdezett.

E jószívű idegenek,
     Ami csak szép valójába
     És csínos Európába,
Mindent előbeszéltenek. -

Az indus szemét könny telte;
     S mihelyt a boldog megyébe
     Hívták, - ugrott örömébe.
S barátit rendre ölelte.