Csokonai Vitéz Mihály

[Bár az ég búsúlva néz is...]

Bár az ég búsúlva néz is ellenem,
Légy te nékem, szent poézis, mindenem;
Ami történt életembe,
Hogy lehessen énekembe
Festenem.

Sírván sírok, de siralmam nem elég,
Vajjon mikor elégli már meg az ég.
Két szemeim nem bírhatják,
Orcám könnyei áztatják,
Fárasztják.

Kedves rózsám, gyere velem sétálni,
A hold fénylő világánál járkálni.
Azzal bátran foghatsz kezet,
Mely a kietlenre vezet
Tréfálni.

Nincs ott az örömnek mása, csak az ez,
Ahol a Vénus forrása csergedez,
Mely a lankadtat éleszti,
A bánatot elszéleszti,
Be jó ez.

Menjünk oda, drága lelkem, aludni;
Én fogadom, hogy nem fogok tévedni.
Nem félek, bár setét a vőlgy,
Makkot, ahol sűrű a tőlgy,
Jó szedni.

Gyöngy alak, orcád ragyogó orcája
A nyílt, lobogó liliom formája.
E halom Cupido útja,
Alatta sósvízű kútja,
Forrása.

Égi kezek szép remeke, drága kincs,
Gyöngy anyának gyöngy gyermeke, rám tekints.
Alabástrom színű teste,
Apelles ilyet nem feste,
Több ily nincs!

Mellyemhez hadd szorítsalak erősen;
Csókolj te, én is csókollak szívesen.
Érzem szíved dobogását,
Vérednek sebes folyását
Tüzesen.

A szerelem reszketteti szívemet,
Kettős léte pihegteti mellemet.
És sehol nem is lelhetem
Helyemet, ha nem fekhetem
Öledbe.

Kincsem, egy szív lábod előtt esdekel,
A nyíl, melyet személyed lő, érdekel,
Amelytől bús szívem vérzik,
Minden tetemeim érzik,
Halni kell!