Csokonai Vitéz Mihály

Czindery sírja felett

A kesergő özvegy

Kedves test! hát itt szemléllek
     A holtak között, -
     Belőled ama nagy lélek
     Már kikőltözött, -
     A keskeny emberformába
     Minthogy meg nem fért:
     Eredeti hazájába
     Innen visszatért.
     Tőle megfosztattunk,
     Csak sírni maradtunk.
     Óh halál!
     Hogy valál
     Ilyen kegyetlen?

Aki esztendők sokságát
     Élni méltó volt,
     Alig élte ifjúságát,
     Véletlen megholt.
     Életének tavaszára
     Alig juthatott,
     A jó lelkek fájdalmára
     Elragadtatott.
     Engemet s árváját,
     Barátit, hazáját,
     Íly korán,
     Szaporán
     Bánatra hagyá.

Lehet-é szívnek keserve
     Oly, mint az enyim,
     Midőn itt látom heverve
     Kedves Czinderym?
     Nevem nem Mária lészen,
     Hanem Mára már,
     Mert keservvel folyt egészen
     Nékem e pohár.
     Elfelejthetetlen,
     Szerelmes, egyetlen
     S hív pár volt,
     Kit e bolt
     Örökre elzárt.

Lelkem sűrű sohajtását
     Égig emelem;
     De szívem vígasztalását
     Sehol nem lelem.
     Áztatom könnyhullatással
     Kincsem fejkövét,
     Kiáltom bús zokogással
     Czinderym nevét:
     De nagyobb kínomra,
     Ennyi sok jajomra
     Ah, sem ő,
     Sem e kő
     Nem felel vissza.

Így kell-é tehát nevelnem
     Új kínt kínomon?
     S gerliceként nyögdécselnem
     Árva voltomon?
     Nincs, akiben feltaláljam
     Veszteségemet,
     Nincs enyhítőm, hogy kiálljam
     E gyötrelmemet.
     Ha már elvesztettem,
     Kit híven szerettem:
     Csupa jaj,
     Kín meg baj
     Lész az életem.

Dicső lélek! te elvetted
     Méltó sorsodat:
     Ne felejtsd el, ha szeretted
     Hív galambodat,
     Ne felejtsd el, örömednek
     Közepette is,
     Hogy híve voltam szívednek,
     S kedveltél te is,
     A menny pitvarában
     Több hérók sorában
     Vígadjál,
     Kedves Pál!
     Örök hazádban.

Én pedig ez únt világban
     Még itt maradok,
     Míg e gyászos árvaságban
     Majd elhervadok.
     Addig is a sírnak halmát
     Meglátogatom
     S gyakorta szívem fájdalmát
     Itt lejajgatom.
     Mind ide temettem
     Valamit szerettem:
     Óh, remek
     Tetemek!
     Isten hozzátok!

Alig várom, hogy érhessem
     Kimúlásomat,
     Hogy ismét megölelhessem
     Kedves Pálomat.
     Amaz elfelejthetetlen
     Mióta felszállt,
     Nékem e világ kietlen
     Pusztasággá vált.
     Óh, egek hajléki!
     Sírhalmok árnyéki!
     Lelkemet,
     Testemet
     Fogadjátok bé!

A mennyeiek karja
így vígasztalja az özvegyet

     Kegyes özvegy! vegyél búcsút keservedtől,
Szűnj meg, óh bús gerlicepár, nyögésedtől.
Ő a mennynek pitvara körűl
A dicsőség trónusában űl,
Halhatatlanság kelyhének örömnedvét issza:
A nyomorúlt főldiekhez hogy vágyna hát vissza?

     Fényes napod lenyugvását mért siratod?
Tűndöklik ő, azérthogy te nem láthatod.
Már kérkedik, már ragyog vele
Az alvilág hosszas éjjele.
A téli nap, bár futása rövid, és súgári
Hamar húnynak, szintoly dicső, mint a hosszú nyári.

     Az alacsony világ meg nem érdemlette,
Hogy íly dicső lélek lakjék közepette,
S hogy egy bőlcset zaklasson ma is,
Nagy szerencse, hogy csak látta is.
Az íly hérós született csak boldogabb időkre:
Felhoztuk hát, hogy jutalmát elvegye örökre.

     Nyerjen újra vígasztalást árva szíved,
Halhatatlan életet él a te híved.
Halál s irígy porba nem temet
Egy Czinderyt s annyi érdemet,
Már temjénnel tiszteli őt virtusa s hazája,
Fején lebeg a dicsőség örök koronája.

     Vígasztalódj, szép érzékeny! már itt néked
Hív szívedért, virtusidért kész a széked.
Triumfálsz az élet bajain;
S a kellemek arany szárnyain
Felemelkedsz megdicsőűlt kedvesed ölébe,
Vígadni a heroínák örök innepébe.