Csokonai Vitéz Mihály

Első szerelemérzés

Ifjúságom reggelében
     Szívem bút nem szenvedett,
Míg a tündérek kertében
     Lepke-módra repkedett.

Ha belső részem hevítni
     Kezdte a szikrázó Rák:
Meg tudták mindjárt újítni
     A híves Etéziák.

Ha szomjúztak a melegtől
     Eltikkadt tetemeim:
A vőlgymetsző csergetegtől
     Felocsódtak ereim.

De most, Lilla, új tüzemnek
     Semmi enyhítője nincs,
Ah, más szomja van szívemnek,
     Más láng éget, kedves kincs!

Most a barlang éjjelében
     Déli napot képzelek,
A bikkek tömött ködében
     Az árnyéktól tüzelek.

A hűvös Etéziáknak
     Ám megnyitom kebelem,
Mégis e gyújtó fáklyáknak
     Orvosságát nem lelem.

Mit? a fagyos Bóreásnak
     Szárnya alá sietek;
De e belső gyúladásnak
     Tűzén nem enyhíthetek.

Sőt gyakran a hóba fekszem
     Ott kinn a havasokon;
S ah! fagyok, mégis melegszem,
     Nincs nekem tél azokon.

Másszor minden lankadásból
     Testem új életre jött,
Mihelyt ittam e forrásból,
     Mely zúg a bokrok között:

De most, noha csípésével
     Majd kiszedi fogamat,
Mégis északos vizével
     Ez nem óltja szomjamat;

Mert megemészti tüzemnek
     Heve minden cseppjeit,
Mihelyt lángoló szívemnek
     Éri edzőhelveit.

Eddig éltem tavasszára
     Mennykőt az ég nem vetett,
S májusi hajnal módjára
     Csak rózsákkal nevetett;

Bennem a kedvet s únalmat
     Ébreszté szelíd remény:
Ezt a kínt, ezt a fájdalmat
     Nem régólta érzem én.

Nem régólta kell szenvednem,
     Ah Lilla, kellő alak!
Ah! csak azólta van bennem,
     Hogy egyszer megláttalak.

Tudom, Lilla, e kin tőled
     Kerűlt: de nem esmerem.
Ah, árthatsz-é? Azt felőled,
     Lilla, hinni nem merem.

Hisz élettel kecsegtette
     Pillantásod szívemet
Úgy van! csak azért sértett e',
     Hogy gyógyítson engemet.