Csokonai Vitéz Mihály

Gróf Erdődyné Ő nagyságához

Tudom, midőn síránkoztál
     Halálán Czinderynek
S könnyek gyöngyével áldoztál
     Elhervadt teteminek,

Tudom, midőn mély kínodban
     Olvasztád a vas eget,
Veszteg űlvén kastélyodban
     A tanú-falak megett.

A sír, mely a bú szózatját
     Meg nem szokta hallani,
Siralmod bő áldozatját
     Kezdte már sokallani.

Vakmerő tettét megbánta
     A halál, szánt tégedet;
S bár szíved gyakran kívánta,
     Megkímélte éltedet.

Maga a természet, melyet
     Oly szépen tudsz festeni,
Körűlted a pompa helyett
     Gyászban kezdett sínleni.

A nap bánta, hogy súgárral
     Nem kösztönthet tégedet;
A hold búsúlt, hogy könny-árral
     Látja ázni szemedet.

A fülemülék zengették
     Lassú keserveidet,
A vadgalambok felvették
     Darabolt nyögésidet.

Ők megtanúlták tetőled,
     És őtőlök az Ekhó,
S Atád berkében felőled
     Nem zengett egyéb, csak "óh!"

Kertedben elhervadoztak
     A rózsák, mint képeden;
Ők terajtad szánakoztak,
     Te pedig kedveseden.

Hébe égi balzsamommal
     Ápolá szépségedet;
A gráciák fájdalommal
     Törőlgették könnyedet;

Ámor a fejét búvában
     Balra hajtá s piszege;
Füstőlgött Hymen markában
     Lefordúlt szövétneke.

Ágyadtól tömött seregben
     A sírig zsibongtanak
A fájdalmak gyászleplekben,
     S mind feléd mutattanak.

Etelkád visszasohajtá
     Sűrű sohajtásidat,
S fejét öledbe lehajtá,
     Kettőzvén bánatidat.

Én akkor Lillát sirattam,
     Azt a szépet, azt a jót,
Akinél szívemet hagytam,
     Mint örökös foglalót.

Őtőle és mindenektől
     Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a mély keservektől
     Ízekre szaggattaték.

A barlangok setét gyomra,
     Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
     Csak a kőszál hallgatott,

A pusztúlt várak omlása,
     A vad erdők éjjele,
A mély vőlgyek horpadása
     Jajjaimmal megtele.

Nem hallá semmi érzékeny
     Tőlem a Lilla nevét,
Csak a folyás, a félékeny
     Nyárfa és a jámbor rét.

Már Ekhó is jól esmére:
     S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
     Keservesebb választ tett;

Sőt talám sympathiából
     Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté bóltjából
     Égre nyújtott karomat.

Lillát kerestem örökké:
     De minthogy ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
     A világ pusztává lett.

Kergettem a reménységet;
     És ha olykor megjelent,
Nálam hagyta a kétséget
     S a boldogabbakhoz ment.

Elmém régi virgoncsága
     Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem nyájassága
     Lomhává lett, elvadúlt.

Már kezdett bennem gyengűlni,
     És számon lebegett már
Az élet, mint a repűlni
     Készűlő, ijjedt madár.

Könnyemben, sohajtásomban,
     Jajszómban részt vettenek
A Vértesben és Bakonyban
     Már minden kietlenek.

Vázsony szent omladékában
     A napra heveredém,
S még reményem divatjában
     A violákat szedém,

De jaj, mikor visszatértem,
     Már az apró viola
És minden remény énértem
     Hervadásra hajola:

Mint a kő, meredten állék
     Egy ledűlt boltozaton,
És mikor sorsom elválék
     Rámjajdúlt a Balaton.

*

Így örök számkivetésre
     Kárhoztatván magamat,
Egy titkos kényszerítésre
     Délnek vettem útamat:

És hogy a zajgó világban
     Ne kelljen tolongani,
A rengeteg Somogyságban
     Elbúttam haldoklani.

Itt hozzám semmi sem fére,
     Még az édes Múzsa sem;
Csak eltűnt kedvem esmére
     És a kínzó szerelem.

De e temérdek rejtekbe
     Tenger bánatom nem fért,
És a főldtől az egekbe
     S innen a Dunába ért.

Itt, hol eldúlni próbáltam
     Lillám emlékezetét,
Minden zugban feltaláltam
     Mennyei tekintetét.

S azt olvastam minden fánál,
     Azzal csörgött minden hab:
"Nincs szebb teremtés Lillánál,
     S nálam boldogtalanabb!"

Ah! egy vén tőlgynek aljában
     Láttam a sápadt Időt,
Sereg szú pezsgett markában.
     Ah, mely sírva kértem őt,

Hogy törűlje ki belőlem
     Lillát és a bánatot!
De ő elfutott előlem,
     Könnyezett és hallgatott.

Sőt azólta jobban vérzi
     A rögzött kín szívemet,
S amint hergő lelkem érzi,
     Sietteti végemet.

A Horvátország partjától
     Majd Erdélyig kergete;
Mégis bennszorúlt nyilától
     Szívem nem menekhete.

Már a Tisza is sajnálja
     Beléhullott könnyemet,
S az Alfőld gazdag lapályja
     Siratni kezd engemet.

E kenyér sík óceánja,
     Hol semmi ekhó nem szól,
Poétája sorsát szánja
     És susog kínjairól.

*

Már ugyan láthattam volna
     Lillát több ízromba is:
De mérget hogyan kóstolna
     Önkényt a haldokló is?

Sőt oly vad gyönyörűséget
     Óhajthat-é valaki,
Hogy egy imádott szépséget
     Halva szemléljen, vagy mi?

Úgy van! ez a kedves lélek
     Nékem még élvén meghólt:
S ez az, hogy én halva élek,
     Míg el nem zár a gyászbólt.

Múzsák, lankadó fejemre
     Setét ciprust kössetek.
Hymen és Ámor! nevemre
     Egész Léthét öntsetek.

És te, a szelíd álomnak
     Áldott testvére, jövel!
S megroggyant alkotmányomnak
     Kötéseit oldozd fel,

Hogy ama hűs nyoszolyában,
     Melyet sírnak mondanak,
A lármátlan éjszakában
     Tagjaim nyúghassanak.

S ez az érző szív megállván,
     Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván,
     Lilla mellyén szűnjön meg.

Te pedig, gyönyörű elme,
     Gyönyörű test lakosa,
Kit a hív érzés gyötrelme
     Oly sokáig mardosa,

Kegyes grófné! ki hallgattad
     Fülemülém jajjait;
S értek megaranyoztattad
     Ciprusfámnak ágait,

Ha már amit Czinderydnek
     Sirattál gyászhantjain,
Nemes szívű Erdődydnek
     Találtad fel karjain:

Idd mennyei édességgel
     A hérók szeretetét;
S elfogadván kegyességgel
     Eratóm tiszteletét,

Bocsáss meg, ha bús siralmát
     Lábaidnál önti le,
S tán örömid szent nyugalmát
     Megháborítja vele.