Csokonai Vitéz Mihály

Gróf Károlyi József úrnak

A nagy gróf Károlyi Józsefet s isteni
Fényű virtussait kezdem énekleni.
     Legszentebb igazság! hagyd el az egeket!
     Szállj le s újjaiddal illesd ez éneket!
S engedd, hogy a költő véknyan szőtt meséje
Lehessen ártatlan fejed piperéje.
     Mondd meg a dicsőség halmán Károlyinak,
     Mint adódott fényes széke atyjainak.
Csak alig virágzott ifjúsággal képe,
Már az érdem köves bércére fellépe.
S követvén ősinek dicső nyomdokait,
Botlás nélkűl járta darabos hantjait.
     Bár a most serdűlni kezdő Alcidesnek
     Sokan sok akadályt s leseket keresnek:
De mégis, hogy útját emberűl megfussa,
Van egy kézenfogva vivő Frónimussa.
     A gyönyörűségnek, mely a virtust veszti,
     Bágyasztó karjai közé nem ereszti.
Tudván, hogy e csalárd énekű szírenek
Sok nagyot halálos sírba temettenek.
     Megvetvén hát ifjú szíve puha kényjét,
     Mászkálja a virtus és érdem ösvényjét
S végre kimerített erővel, izzadtan
A meredek bércnek szélére felpattan.
Hol a tiszteletnek űlvén hintajába,
Az érdemmel együtt megy dicső várába,
     Itt elkopott útas-ruháit leveti,
     Bársony palástjába Hónor őltözteti.
Letörölvén izzadt cseppjeit újjával,
Éleszti az égből szállt ambróziával. -
     Azután csókokat orcájára vetvén,
     Fejet hajt, és nyájas karjain vezetvén,
Viszi a dicsőség fényes templomába,
Mely a hegytetőn függ, az ég szomszédjába.
     A halhatatlanság pitvara, s mennyei
     Éltünknek itt nyílnak örök esztendei.
Itt a dicsőségnek vezeti elébe
Károlyit s ajánlja ősei rendébe.
     Őseinek; akik már a dicsőségnek
     Egén első fényű ragyogással égnek.
Kiknek már neveik a templom falába
Metszve tűndökölnek adamás táblába.
     S lelkeik egy fényes ködből font fellegnek
     Szárnyain a többi hérókkal lebegnek. -
A József nevét is ezek után vágja,
Hogy az idő irígy foga meg ne rágja. -
     Ekkor a dicsőség székébe űltette,
     Isteni kezeit rá áldással tette.
Mennyei súgárral ragyogtatja szemét,
Mely világosabbá tégye nagy érdemét. -
     Végre a templomból mindnyájan kijőnek,
     Viszi karonfogva egy laurus erdőnek,
Mely a gyémántokkal fénylő falak mellett
Örök tiszteletű árnyékkal zőldellett.
     A héróknak sírja egy csendes berekbe
     Szent borzadást öntött a néma lélekbe.
Amint fekűvének itt a hazafiak
Örök áldására méltó Károlyiak:
     Tisztes hamvaikon borostyánok nőttek
     S felettek szentséges árnyékokat szőttek.
Melyek a nékiek áldozó hazának
Sóhajtásaitól gyengén suhogának.
     S a bennek pihegő ekhónak kebele
     A sír felé bágyadt hanggal nyögdécsele.
A dicsőség egyik laurusra felhága,
S róla egy pár legszebb ágacskát levága.
     Mely a fáról függő és ellenséges vért
     Izzadó fegyverek vasához még nem ért.
Még most is könnyekkel csorgott ágacskája,
Melyet sok hazafi hullatott reája.
     Meleg volt még most is a hív magyaroktól
     Levelére mélyen raggatott csókoktól.
Ezt kötötte öszve, s a mindég mellette
Őrt álló Zichynek kezébe engedte.
     Nem lévén senki is nála méltóbb erre,
     Hogy laurust tehessen egy ilyen emberre.
Meglett: s ekkor eljött Zichy Károlyival,
A haza sokféle rendű fiaival. -
     Melyet látván Pallás, a megkoszorúzott
     Grófnak múzsáival örömnótát húzott,
Kérvén térdhajtással annyi gráciáját,
Hogy végye kedvesen vékony hederáját,
     Melyet az örvendő magyar Hélikonnak
     Ártatlan leányi tisztelettel fonnak.
S ámbár ékesítse dicső borostyánja:
Ez is homlokait csókolni kívánja;
     Hogy tanúja légyen azon tiszteletnek,
Mellyel eránta a múzsák viseltetnek.

     Én is itt a hegy tövében,
          Hol nem igen meredek,
     Nagysádnak magam nevében
          Apró violát szedek;
     És laurusához kapcsolva,
          Bémutatom kézcsókolva:
     Végye tőlem kegyesen!

Az élő nyelven tett köszöntés

Eljöttetek hát, óh, haza nagyjai!
Dicső személyek! akiket a mai
     Idők örömmel énekelnek
     S glória vára felé emelnek.

Nagy nemzetünknek csillaga, gróf Zichy!
Dicséretinknek érdeme csak kicsi:
     És így talán homályosítjuk
     Majd ha nagy érdemidet nagyítjuk.

Nagy gróf, dicső vér, Károlyi! Nagy nemed
Nagyobbra fogja vinni nagy érdemed:
     Mi hát, kik e kis vőlgybe űlünk,
     Mély özönébe nem is merűlünk.

Köszönni mégis tiszteletünk vezet,
Csókolni légyen hát szabad e kezet!
     Hadd zengjen ilyen szíves ének
     A magyarok kegyes Istenének:

Dicső hazánknak nagyjai, éljetek!
Járjék az érdem istene véletek,
     A virtus érc bástyája légyen
     S több koszorút fejetekre tégyen.

Múzsák, vegyétek isteni szárny alá,
Ezt már sok árva múzsa tapasztalá;
     Hogy védjen ily hatalmas Aegis
     Béfedezése alatt az ég is!