Csokonai Vitéz Mihály

Halotti versek

Néhai mélt. kohányi Kátsándi Terézia asszony, csász. és
kir. aranykulcsos kisrhédei Rhédei Lajos házastársának
eltemettetésekor Nagyvárad. 15. ápr. 1804. Je ne veux pas argumenter avec vous,
ni même tenter de vous convaincre; il
me suffit de vous exposer ce que je
pense dans la simplicité de mon coeur. Rousseau

     Előljáró beszéd

     Midőn én egy olyan solennitásra, a milyen boldogúlt Rhédeiné
asszonyságé vala, a lélek halhatatlanságát választottam matériáúl:
előttem tartottam azt a fényes gyülekezetet, amely ottan öszve fog
seregleni. Minden hiten lévő amely alpapok; méltóságok, nemesek,
közép és alsóbb renden lévők; palérozott és természeti asszonyságok;
gazdagok, szegények; tudósok, tudatlanok; vallásosak, buzgók,
babonások és szabad gondolkozásuak; erősítést, vígasztalást kivánók;
poéták, poézist szeretők vagy ehhez nem értők stb. íly sokféle
hallgatók fogják (gondolám magamban) az én verseimet várni,
kihallgatni és megítélni. Ez a gondolkodásom tartott sokáig függőbe
a halotti tárgynak választásában: míg végre, egyéb okokból is,
meghatároztam magamat, hogy a lélek halhatatlanságáról peroráljak
Lehetetlen, igy biztatám magamat, lehetetlen, hogy minden gondolkozású
és érzésű személyt vagy egy, vagy más oldalról ez a dolog ne
érdekeljen. A hitnek és a vallásnak ez a sarkalatja, amelyen annak
egész alkotmányja megfordúl; az erkőlcsiségnek ez a fő principiuma,
vagy legalább serkentő rúgója, a philosophiának legrégibb és legfőbb
tárgya: a nyomorúlt emberiségnek közönséges és minden tartományokban
feltaláltató vígasztalója: és egy poétának is szép, bő, érzékeny,
indúlattal teljes, képzelődést izgató, melegítő és kifeszítő, nagy,
nemes és forró matériája. Az írónak lelke felemelkedhetik ebben, a
bőlcstől fogva a leggyengébbekig minden lélekre kiterjedhet, és mikor
halandó nyelven a halhatatlanságról mér énekelni, az értelem és az
érzés, a természet és a vallás erősítik meg az ő szózatját, és minden
ő halandó társai örömmel fogadják el őbenne az emberi ségnek mérész
szószólóját.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

     I. Rémítő s vídító kétségek

     Lenni? vagy nem lenni? kérdések kérdése!
Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.
Nagy kérdés, amelyet ha mélyen vizsgálok,
Még több mélységeknek mélyére találok.
Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt,
S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt.
Érzem nemes voltom, érzem gyengeségem,
S reményem béborúl és derűl kétségem;
S mikor a mozgó sárt az égig emelem,
Az isteni lángot egy porba nem lelem.
Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,
De a sír partjára húznak ón-lábaim;
Az ég s a főld között függök utóljára
Én, angyal meg állat, vagy csak por meg pára.

     Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem:
S ha nem lészek, csapás volt az élet bennem,
És ha el kell múlnom, mi szükség volt élni?
Egy elveszendőnek miért kell remélni?
Azért? hogy ezer baj, bú, betegség között,
Mint egy számkivetett és mint egy űldözött,
Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé,
Egy méltóbb országba, s mégse menjek belé?
Légyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet?
Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?
Így, örök semmiség! óhajtlak tégedet,
Vedd vissza méhedbe vexált gyermekedet.
Boldog! százszor boldog, aki nem szűletett,
Aki nem ízlelte még meg az életet!
De jaj! aki egyszer van és kezdett lenni,
Örök halál annak semmiségbe menni.
Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám
S a nem esmért halál karjain aludnám,
De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,
Fellobbant a hozzá vonszódó szeretet.

     Létel! te mennyország ezer inségbe is,
Nem-létel? te pokol még nem érezve is!
Itt állok virágzó éltem szigetjében,
Egy kőszikla tornyán a hab közepében,
Itt nézem partotok kétes messziségét,
Az én lételemnek folyását vagy végét.
Alattam a cháósz bőgő torkolatja
Az elementumok fogát csattogtatja,
S varázsló bal kezét sárgán nyújtván felém,
Elveszel! így ordít, s réműlést önt belém.
De kárpitja alól a kék reménységnek
A testvér csillagok mosolyogva égnek,
Bíztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek,
S ha elvész is e test, jobb részemmel élek.

     Óh, édes érzési az örök lételnek,
Melyek vígasztalnak s erőmbe nevelnek,
A halhatatlanság kezdeti már ezek,
Amiket most bennem gondolok s érezek!
És te, ki így érzed tulajdon lételed,
Ki önnön erődet vizsgálod, képzeled;
Te, ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat,
Azoknak formáját, számát, nagyságokat:
Ki ítélni is mersz, te, kinek nem elég
Ez a megteremtett levegő, víz, főld, ég,
Hanem magad körűl építsz új világot,
Majmolván a munkás Mindenhatóságot;
Te, ki által mozgok, növök és dolgozok,
Eszmélek, ítélek, vágyok, gondolkozok,
Örvendek, búsulok, reménylek és félek,
Te csuda valóság, belém szállott lélek!
Te igazgatója e por-makhinának,
Teremtett istene e kis planétának,
Szállj magadba, nézd meg öntermészetedet:
Meríts erőt abból s fejtsd meg lételedet.

     II. Okoskodások; érzések

     Tudom, hogy létedet nem lehet tagadnom,
És hogy nem vagy te test, azt is meg kell adnom;
Miért vitatja hát oly sok gondolatlan,
Hogy ami meg nem tud halni, halhatatlan?
Úgy van! mert csak ott győz a lerontó halál,
Ahol megosztható részecskékre talál,
Amelyeket külön szedvén vas ujjával,
Egyesíti önnön elementumával.
Ront ugyan, íly jeles makhinákat ront el,
De mindent új képre s új életre bont el;
Ő a természetnek segédje s szolgája,
Őáltala forog ennek karikája;
De legkisebb rész sem veszhet el kezéről,
Ő csak bont, de számol minden részecskéről.
Mert aki e Mindent semmiből alkotta,
A megsemmisítést magának tartotta.
Nem halhatsz hát te meg, óh nemes valóság,
Hacsak maga egykor a Mindenhatóság,
Ki akart és véled közlötte lételét,
Lángodra nem fújja a semmiség szelét.
De egy bőlcs Istenről azt állítni vétek,
(Sőt, hogy említem is, tán azzal is vétek)
Hogy ő egy, a maga képére teremtett
Nemes valóságot csak azért teremtett,
Hogy a bú, baj közűl semmiségre híjja
S önnön lehelletét mintegy visszaszíjja.
Emberek jó Atyja! tudjuk valójába,
Hogy egész mivoltunk por s árnyék magába,
És amit adtál is, azt sem érdemeljük;
Úgy van! hatalmadat rettegve tiszteljük.
De te, óh jóságnak kútfeje s tengere,
Kitől e lelkes sár ennyi áldást nyere,
Örvendhetsz-é egykor, örvendhetsz-é annak,
Hogy halált mennydörögj egy halhatatlannak?
Hogy aki áldhatná felséges nevedet,
Elvesszen, átkozván a lételt s tégedet?
És aki lenni kezd, előre rettegjen?
A bőlcső és sír közt mordon ténferegjen?
A megholtak közzűl ne említsen senki?
S az életre minden írtózva lépjen ki?
Óh nem! nincs becsesebb javunk az életnél,
És te oly kegyetlen soha nem lehetnél,
Hogy e legfőbb jónktól megfosztanál minket
S megcsalnád az erre vágyó lelkeinket.

     Igazság Istene, jók s rosszak bírája!
Kinél bévall mindent az esztendők szája,
Ki részrehajlástól soha meg nem rontott
Jobb kezeddel tartod a mérséklő fontot,
Hogy vonhatsz a sírnak szélén örök határt,
Ha addig oly ritkán fizetel méltó árt?
Ha azok, kik sújtó pálcádtól nem félnek,
Veretlen maradnak, sőt még vígan élnek;
És aki a virtus pusztáján bújdoklik,
Sír, szenved s a bűnnek körme közt fúldoklik?
Uram! te, ki magad vizsgálod szívemet,
Tudod rólad való tiszta érzésemet:
De mihelyt az erkőlcs világába megyek,
Nem tudom, mit higyjek, érezzek vagy tegyek;
Ha az embereknek dolgait vizsgálom,
Azt a jó, bőlcs, igaz Istent nem találom,
Kit a természetnek világában leltem
S ki előtt oly megtőlt szívvel térdepeltem.
Mert, lám, a virtusnak semmi becse nincsen.
Ne is légyen! senki még rá se tekintsen,
Ő az oly szíveknek mindég elég bére,
Akik érdemesek annak érzésére.
De mikor azt látom, hogy őt csúffá teszik,
Szidják, háborgatják, üldözőbe veszik,
Verik, tömlöcözik, halálra hurcolják:
Már ezek a szívet nagyon marcongolják.
S kivált, mikor látom, hogy a gonoszoknak
Tűndöklő napjaik kényekre forognak,
Szabadon ferednek az ártatlan vérbe
S a szűzek erkőlcsét nyerik érte bérbe,
A szegényt a törvény útján megkéselik,
S a rongyos árvának kenyerét bényelik,
Magok az álnokság hálóját hintik el
S a törvény kötelét csúfolva tépik el;
Mégis a boldogság mosolyog le rájok,
Szívek víg és nyúgodt, virít az orcájok.

     Hát ezekért folynak Paktólus habjai?
Ezekért vésődnek Quitó havassai?
Ezekért jön-é fel a nap minden reggel,
Hogy jót tenyésztessen fénnyel és meleggel?
Fúljanak a zajgó habba minden gályák,
Melyek az öt világ kincsét vondogálják,
Száradjon el fű, fa, erdő, mező és kert,
Minthogy nagyobbrészént csak rosszakért hevert,
Az áldott nap váljon tűznek katlanjává,
Ezt a szép világot tégye bús pusztává,
Süsse ki a kényjén élő gonoszokat,
S egy nagy főldindúlás falja bé hamvokat!
Legalább e közös vég-veszedelembe
Az a vígasztalás fog szállni szívembe,
Hogy a tomboló bűn jajját is megérem
S az igazság karját egy részről dícsérem.
De hát a szenvedő jámbornak jutalma
Hová lett? hol van a virtus diadalma?
Azt e dűledékek ormán, e félelem
Rettentő mezején nem látom, nem lelem.
Itt együtt hever a lator palotája,
A jámbor kunyhója és akasztófája;
Egy szél fújja hamvát itt egy jó atyának,
Egy szelíd gyermeknek s ezek gyilkosának;
A végső káromlás, a végső könyörgés
Hangjait egyszerre fogta el a hörgés;
E kerek főld pusztán forog az üregben,
Hordozván a néma halált gyászleplekben,
Bús gyomrába zárta az emberi nemet
S egy sorsra juttatta a vétket s érdemet;
Nagy sír! de amelyre csak ennyit írhatok:
"Itt laktak tollatlan kétlábú állatok."

     Úgy van! csak állatok! sőt még a barmoknál
S a porba félnapig mászó kukacoknál
Még annyival ezek szerencsétlenebbek,
Amennyivel nálok voltak nemesebbek.
Őket a beléjek óltott ész megcsalta,
Az erkőlcs ösztövér reménnyel hízlalta,
És ők, kik kérkedtek a szabad lélekkel,
Most együtt hevernek a hitvány férgekkel.
Ti boldog tigrisek, ti boldog madarak,
Boldog halak, kígyók, férgek és bogarak,
Te, szerencsés holló, egynehány száz télig,
Te, szerencsés kérész, reggeltől estvélig,
Ti a természetnek szülöttei vagytok
S egy íly édesanyát soha el nem hagytok:
De mi az erkőlcsnek, e száraz dajkának,
S az észnek, e tőlünk vállalt mostohának
Hideg intésein makacsúlva járunk,
A nyert jót megvetjük, s képzelteket várunk.
Néktek szőrt és tollat ád édesanyátok,
Mindennap terített asztallal vár rátok,
Igaz szomjatokat kristály vízzel oltja,
Hajlékotok a főld, vagy az erdők boltja;
De mi mezítelen jövünk e világra
S azonnal szükségünk van a társaságra,
Étünk, itunk, ruhánk izzadságba kerűl,
S még fiatal fejünk gondba s őszbe merűl,
És hogy bátorságba tehessük magunkat,
Ím, fel kell áldoznunk a szabadságunkat.
A ti érzésitek fájinok, tartósok,
Elmétek egyforma, lábotok futósok,
S egyiket is a szív lázzadt indúlatja
Szokott fekvéséből ki nem forgathatja,
Sem az elméskedés szomorú hagymázza
A táplálás útját meg nem tofánázza,
Látástok, hallástok élesek tinéktek,
Hogy meg ne ronthasson ravasz ellenségtek,
S hogy az ennivalót feltalálhassátok
S e múló életet jobban kóstoljátok;
De a mi szemeink könnyet is húllatnak,
Füleink rezzennek, ajakink jajgatnak,
Mikor édes hazánk a szélvészek között,
Mint egy roncsolt gálya, a szirthoz ütközött,
Mikor vallásunkra készűl új fergeteg,
Mikor embertársunk rab, kóldús vagy beteg,
Mikor szüléinket vagy magzatjainkat,
Szerelmes párunkat vagy jó barátinkat,
A halál karjain meghűlve csókoljuk
S kínunkat a fáknak s néktek panaszoljuk.

     Hát még a becsűlet, melyet akkor adott
Nékünk a természet, mikor megtagadott,
Mikor eredeti forrásit bédugta
S vad lábunk a virtus csóváit felrugta,
Hát még a becsűlet hányszor búsít minket,
Hányszor lázzasztja fel délceg érzésinket?
Ti, ti mindezeket még nem érzettétek;
Kevés, de jó s nyúgodt érzés a tiétek.

     Még ez mind elmúlnék; de nagyobb kínunkra
Rá van az eszmélés vetve a nyakunkra,
Hogy régi fájdalmunk felmaradjon ebben,
S amin általestünk, rágjon mérgesebben;
Sőt, hogy a jövendő bajtól is rettegjünk
S még a jók között is féljünk, keseregjünk.

     Istenem! ha szét kell csakugyan oszolnom,
Ah, mit is kell a te munkádban vádolnom!
Még a reménység is, e legfőbb orvosom,
Csalárd ajándékod, hóhérom, gyilkosom.
Miért szükség nékem a haláltól félni,
Ha csakugyan egykor meg kell szűnnöm élni?
Mért oly édes nékem a halhatatlanság,
Ha ez a reményem merő hasztalanság?
Bizony drágán vesszük ama színes jókat,
Melyek elcsábítják a vak halandókat,
Ha ez a vágyásunk csak magunk szerelme
S hiábavalóság és lélek gyötrelme!
Ugyan, ha már ételkívánás van bennünk,
És mégsem lehetne itt e főldön ennünk:
Ha a leghevesebb szomjúság únszolna
S ez egész plánétán egy csepp víz sem volna:
Nem azt mondhatnám-é, hogy aki teremtett,
Kegyetlenségének tárgyává engem tett?
Meg ne ütközzetek, ha íly nagy ügy felől
Egy alacsony példát merek hozni elől:
Egy egyűgyű állat, egy gólya mit szólna,
Ha néki jó szárnya, s egy ország nem vólna,
Amelyben bújdossék; pedig a Teremtő
Belé adta volna, hogy oda vágyjon ő?

     Úgy van! e bőlcs Isten, ez élők jó atyja
Még a barmoknak is szívét megnyugtatja,
És bétőltvén minden állat kívánságát,
Örvendve szemléli kedve-tőlt világát.
Ugyan hát, óh, ugyan csak az ember volna,
Mely többet kívánna, semmit sem kóstolna?
Kinek az erkőlcsi világ csak kárt tenne,
A természet pedig mostohája lenne?
Ki az emberek közt nyomna vagy nyomódna,
S még mint állat is csak tengene, kínlódna?
És ugyan, ha nincs más élet énérettem,
Meg nem köszönhetem, hogy emberré lettem;
És, ím, egy íly fényes gyűlés hallatára,
Az emberi hitvány kevélység truccára,
Letészem az eddig viselt méltóságot
S az állatok között kérek boldogságot.

     Te, ki Ermenonvill rideg szigetében
Nyugszol a nyárfáknak lengő hívesében,
Ébredj fel és bámúlj egy lelkes állatot,
Ki mér tenni nálad nagyobb áldozatot;
Te a társaságban az aprós hibákat
Nem tűrvén, óhajtál oly messzi pusztákat,
Hol még nyers fiai a nyers természetnek
Kevélyek, gonoszok, hiúk nem lehetnek.
Én pedig őket is kerűlni kívánom,
S hogy hasonló lelkem vagyon, azt is bánom,
Akarom, hogy elmém setétségbe ejtsem,
A vétket, a virtust, mind, mind elfelejtsem.
Ez odvas makkfának kongó oldalában
Eszem, alszom, egyéb állatok sorában,
Az égre nem nézek, főldön jót nem teszek,
Itt élek, itt halok, itt rothadok, veszek.

     De mely sűrű homály gombolyog felettem?
Mely váratlan szélvész ordít, zúg mellettem?
A zápor lerohan, s az ég sarkalatja
Lelkemet s e bérces erdőt rázkódtatja;
Míg szólok, ím, cserfám menedék tövére
A sustorékoló gyantaláng leére,
Fut minden fenevad, én magam maradok,
Futnak ők, én fázom, s a tűzért szaladok.
Hah, hogy lehet mégis oly erő lelkembe,
Hogy e tűzről is az ember jut eszembe?
A vadak ekörűl meg nem mernek állni,
A pongó szereti, de nem tud csinálni.
Érzem, hogy lelkemnek tehetségi nagyok,
Hogy én a fő lélek helytartója vagyok,
Hogy már e főldön is több vagyok baromnál,
S tán messzi reményem több csupa álomnál.
Érzem, hogy ha itten bétőltöm helyemet,
Édes ráeszmélés fogja fel lelkemet,
S így lebegvén az én Uram trónusáig,
Kilátok az örök létel központjáig,
Hol eredetemnek kezdetét fellelem
S a végetlen idők kerekét képzelem.

     Isten! akit fednek általlátszó leplek,
Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek,
Add vissza a tőlem lehányt istenképet,
Melyet a makacsság orcámról letépett.
Nem! hanem a kevély alázatosságnak,
A rendetlen széltől forgó okosságnak
Csalóka míve ez. Bocsáss meg, Istenem!
Ha vakon nem lehet hinnem, reménylenem;
Hogy az igazságot keresvén, tántorgok;
A tetőled adott lámpásodnál forgok,
Mely, mikor megbotlom, jóra akkor vezet,
S azon pontban érzem a mennyei kezet.

     Ímé, míg magamat embernek számláltam,
Az emberiségnek becsét nem vizsgáltam:
És most, hogy elhagytam az emberi nemet,
Négy milliárd ember tőlté be szívemet.
Uram! mind egyforma teremtésid ezek,
Kikkel én egyaránt gondolok, érezek;
Csakhogy némely része már kifejtve vagyon,
A többi még buta, kicsinyég vagy nagyon,
Ki dolgos, ki lomha, ki tüzes, ki hideg;
Ki durva vagy szelíd, ki társas vagy rideg:
Mégis mindeniknek szívén van egy pecsét,
Mely jegyzi és őrzi az emberség becsét.
A London utcája, a Húron posványa
A jövendő boldog életet kívánja;
A csendes chinai s a kóborló tatár
Érzi, hogy a halál nem legvégsőbb határ;
Sőt az a kannibál, ki dühödt bélibe
Önnön embertársát vendégeskedi be,
S az ötig olvasni nem tudó déli nép
Hiszi, hogy lelkestől a halálba nem lép.
Ha ezek mind hisznek, én kételkedjek-é?
Sőt ha hibáznak is, én bőlcsebb legyek-é?
Én is ember vagyok: és embertársamnak
Köz hibáját miért szégyenljem magamnak?
Ha úgy nem ítélek és érzek, mint ezek,
Talám akkor botlom, vakúlok, vétkezek.
Négy milliárd ember: felséges társaság!
Hamarább vét négy-öt, mint íly nagy sokaság,
Sőt ha ez mind görbén találna is nézni,
Nem tartoznám szemem szemekhez intézni?
S kivált mikor szívem így verne belőlem:
"Ah, ez édes hibát ne zavard el tőlem!"
Sem több, sem kevesebb, csak ember lehetek,
Sem barom, sem angyal lenni nem szeretek.

     De itt ezt kérdheti egy világ-polgára:
Hogy jutott minden nép ennek tudására?
Barátom? hányd fel bár a könyvek asztagát,
Meglátod, hogy egy nép sem formálta magát,
Egy ember, egy nem köz lélek, egy isteni
Szokatlan erővel felruházott zseni
Látta, amit mások nem láttak, s a vadon
Népnek előadta szelíden, szabadon.
A gyenge fél hitte az erősnek szavát,
S nem-tudva érzette önnönmaga javát:
Látta, hogy a szíve nem kiált ellene,
S hogy ez az ő nemes sorsához illene.
Vagyis amely bimbót nyerses természete
Még béburkolt kérgek alatt rejtegette,
Mihelyt egy boldog fény s meleg kifejtette,
Mindjárt magáénak vallotta s szerette.
Én ugyan állítni nagyon merészelem,
Hogy régibb út a hit, mintsem az értelem,
S hogy minden nép elébb lett teologussá,
Mint kételkedővé vagy filozófussá.

     III. Népek

Revelatio, philosophia nélkűl

     És én, hogy példát is hozzak a népekről,
Miként képzelődtek azok a lélekről,
Vagy kettőt említek, kit a szent hagyomány
Útján nem vezet még az ész és tudomány,
Kik a bévett vallás álmában nyúgosznak,
Állatként éreznek s kicsit gondolkoznak.

     A scythák, tatárok s akik az éjszaknak
Fagyos vagy mérséklett öve alatt laknak,
Azt tartják s reménylik, hogy ezen testekkel,
E kívánságokkal és e szükségekkel,
Amelyekkel bírnak főldi életekbe,
Egy ehhez hasonló helyre kőltöznek be.
Hogy ott nyilazással tőltik napjaikat
S bűszkén ugrattatják délceg lovaikat.
Azért, ha meghalnak, sírjokba rakatják
Mindazt, aminek ott hasznát gondolhatják.
Ki nem marad onnan a kard a kopjával,
Vagy a nyusztos kalpag ráró bokrétával,
A buzgány, a puzdra, a varrott sátorok,
A csigás szerszámok s több becses bútorok.
S az így felkészített sírjánál az úrnak
Kutyát, lovat, szolgát s ágyast agyonszúrnak.

     Példáúl halljátok egy lappon érzését,
Ki látván halála elközelgetését,
Megnyúgodt vadsággal, hideg reményjében
Ezt mondja megásott sírjának szélében:
"Légyen vége életemnek, nem bánom, légyen vége!
Hajtó szellő csónakomnak fájdalmim keménysége.
Ni, hogy mosolyognak felém, közepén is a kínnak,
Ezer szép istenasszonyok udvarából Odinnak,
Kiket a hatalmas Odin, az isteneknek ura
Állított ki kastélyából előmbe a kapura.
Már a kékszemű Valkirák a legjobb sert készítik,
Már Odin palotájában az asztalt is terítik,
Hol vaddisznó-sódort eszem a boldog istenekkel
S a kopjákról beszélgetek a harcon elestekkel,
És ott Karinton apámmal a felső helyen űlök
S odvas kaponyákba tőltött zab-sertől részegűlök,
Valhallának kies főldbe, hová most kell bújdosni,
Hol a mohos szirt pompáját tiszta tó szokta mosni,
Hol a szép nyírfabokrokat aranyos zúz teríti,
S ha eső és, a nyíl húrját meg nem pőtyögösíti;
Fogadj, fogadj bé engemet! nem hazudtam, nem féltem,
Nem loptam el más tarándját, harc és fegyver közt éltem.
Odin előtt félelemnek szavával nem állok meg!
Lefolytak éltem napjai: mosolyogva halok meg."

     Lám, mely boldogító a vallás érzése!
S bár íly egyűgyű is, lelket ád ihlése.
Hányszor vígasztalja ez a néger szívét,
Mikor már nem bírja elcsigázó mívét,
Mikor a potosi bányák éjjelében,
Az élet és pokol kőlcsönös szélében,
Hol csak jajszók s bilincscsörgések hallatnak,
A rabság s a kínok már lelkéig hatnak,
S a pogány keresztyént átkozván magába,
Elszánva ugrana az ércek kohába.
De csak visszahátrál, letörli könnyeit
S a tágas tengerre fordítja szemeit,
Mely hazája között, ahová vágyódik,
S nyomorgatásának főldje közt hánykódik.
Gondolja: majd eljő az a perc végtére,
Melyben elér ő is a kínok végére,
És az esti szellők lágymeleg szárnyain
Általrepűl lelke a tenger partjain,
S majd otthon egy tarka publikánná válván,
Őseivel egyik fáról másra szállván,
Zengi új örömét és elmúlt kínjait
S átkozza a kávés-kertek vad urait.

     Ez, amit így képzel a feketék neme,
Az északi s déli hitnek egy láncszeme.
Mert ahol a tisztelt elefántok laknak,
S ennivaló fészket a madarak raknak,
A fázó Imaus bérceitől fogva,
Ameddig a déli tenger ér zajogva,
Főldünk legszelídebb s legrégibb nemzeti,
Chína és India s a jó szag szigeti
Azt hiszik, hogy csupán e testé a halál,
A lélek megmarad, csakhogy más testbe száll.
Bizonyos számok van, mondják, a lelkeknek,
S egy kies planéta lakások ezeknek,
S ha e boldogságban vétkezni találnak,
Számkivetés gyanánt e főldre leszállnak.
Itt a durva testet magokra őltözvén,
Egy állatból másba sokáig kőltözvén,
Végigtapasztalják e bú-baj világát
S elfelejtik első létek méltóságát.
Ha egy testek meghal, poklokra hányatnak
És a fúriáknak kezekbe adatnak,
Hol ha a kiszabott bűntetést kiállják,
Az istenek másik állatban próbálják,
Most egy jó ifjúban, majd egy szép leányban,
Kígyóban, kutyában, féregben, fácányban.
Közbe megtörténik, hogy bűntetésében
Árnyék-módra bolyong az ég üregében;
Sokszor a tengerek mélyére lökődik,
Onnét a kietlen szárazra vetődik,
Felcsapódik a nap tűzkemencéjébe
S vissza a levegő zúgó örvényjébe;
Maga s minden dolgok írtózva útálják,
S az elementumok visszahajigálják.
Ezer esztendőkig tart így a vándorlás,
Míg a sok kín, próba, bánat és gyakorlás
A mennyből-szállt lelket úgy ki nem tisztítja,
Hogy virtusát semmi már nem mocskosítja:
Ekkor a Teremtő magához felvészi
S önnön istensége részesévé teszi.

     Bangó képzelődés! de nem bolondság a',
Háromszázmilliom ember boldogsága.
Ez a hit csinálja őket csendesekké,
Jókká, dolgosokká, mértékletesekké;
Ez okozza, hogy ők a vért nem kívánják
S még az állatot is kímélik és szánják;
Emiatt nem fognak kardot gyilkolásra,
Puskát védelemre, ágyút hódításra.
Külömben íly gazdag országnak lakosi,
Gyémánt-hegyek s arany-bércek birtokosi,
Kiknél a fűszerszám erdőszámra fekszik,
Kiknek gyomjaival Schönbrunn is dicsekszik,
Kiknek lakóhelyek az Édenbe ese,
Kikre minden szorúl, és ők senkire se,
Régen azt tehetnék főldünk több részével,
Amit most London tesz Gánges mellékével.

     Boldog! ki a tündér románok helyébe
Utazók írásit forgat a kezébe,
Melyekben szintannyi a sok viszontagság,
Az emberi virtus, ész és balgatagság,
Szinte annyi szelíd s vad scénák festetnek,
Mennyit a firkálók nem is képzelhetnek;
S ami több, mind igaz, ami itt íródik,
Ami a képzésbe vagy szívbe nyomódik;
S mikor végig vittük a könyvet s a napot,
Mind tudomány, amit az elménk megkapott.
Aki ásítozva űl toalettjéhez
S únalommal nyúl egy útazó könyvéhez,
Kis olvasás után emberré kezd lenni,
Főldekről, népekről esméretet venni.
Rátalál helyére e nagy plánétában,
S mi ő az emberi nemzetnek láncában?
Azt érzi, hogy ott jár és ébren álmodik,
Egyre tanúl s múlat, henyél s okosodik.

     IV. Bőlcselkedők

Philosophia, revelatio nélkűl

     Most már a szentté lett régi hagyományok
Partja mellől beljebb visznek a kormányok,
Olyan emberekhez, kik a természetnek
S csupa okosságnak útján lépegetnek.
Itt népes országot nem szükséges várnunk,
Csak apró különös csoport közt kell járnunk:
És hogy mindnyájáról ítéletet tégyünk,
Csak három haldoklót látogatni mégyünk.

     Az első Atheus, ki, hogy nem láthatta
Az Istent s a lelket, vakmerőn tagadta;
Erkőlcsi jó s rossz közt külömbséget nem tett;
Mindent csak magáért s magából teremtett;
Életét s dolgait aszerint követte,
Amint az állati ösztön ingerlette;
S csak ott őrizkedett világos vétségtől,
Ahol retteghetett főldi fenyítéktől.
Most már belélépvén a halál révébe,
Ilyenformán érez elfásúlt szívébe:

     "Megvan! vártam is egykor azt,
Hogy megbomlik ez a durva matéria,
     És a dolgos erő kifogy,
S más formákba ütik makhina-testemet
     A dúló elementumok,
És én nem leszek én. Érzem: ez a halál!
     Melyen túl mi van? ami volt
Hitvány létem előtt. Bennem az éltető
     Tűz felgyúla s elalva már;
S most is gyertya vagyok, gyertya, de mely nem ég.
     Hát kívánjam-e létemet?
Kívánom: de tudom, hogy lehetetlen az.
     Bárcsak téged, erős, vad ész,
Megcsalhatna nemesb sorsra esenkedő
     Szívem; bárcsak ez a remény
Felnyitná lecsukott életem ajtaját!

     Adjátok nekem, állatok,
Csendes, tompa, hideg véreteket. Miért,
     Mért gondolkozom én? s miért
Képződök, habozok, rettegek, érezek?
     Óh, amelyet igen hiszek,
A nemlétel örök tengere mint ijeszt;
     S amit nem hiszek, a becses
Élet s boldogodás, mely igen édesít!
     Lévők létele s kútfeje,
Isten, hogyha te élsz, óltsd ki szorongató
     Eszmélésemet, óh, vagy, óh,
Szánj meg, hogy nevetem léted, erőd, neved."

     E bús haldoklótól menjünk ébredtebbhez,
E rettegő szívtől jobbhoz, csendesebbhez.
A hajnal szárnyai engemet felvésznek
S a China termékeny partjain letésznek.
És itt, hol nagyot szűlt a Lu tartományja,
Hol virágzik egy szép folyóvíz párkányja,
Háromezernél több tanítványok között
Egy nagy bőlcs már szinte a sírba kőltözött,
Egy főldünk barátja és az ég kedvesse,
Napnyugot csodája, kelet Sokratesse,
Confucius, kinek nemes munkáiba
Eltűnik egy vagy két aprólékos hiba;
Ki csak annyit mondott, mennyit érzett s tudott,
Ki világosított, de mégsem hazudott;
Aki egy legnagyobb s legrégibb nemzetet
Törvényre, erkőlcsre s jó rendre vezetett.
Ezt látjuk itt. Már ő az Istent dícsérte,
De a halhatatlan lelket nem esmérte,
Egy foggal feljebb volt amaz epés bőlcstől;
Halljunk hát egy-két szót a csupa erkőlcstől:

     "Óh, halál! te szelíd álomnak testvére,
Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
Amellyel örökre bíztat a sírhalom,
Hogy a semmiségbe létem visszaszáljon,
S belőlem csak egy por és csak egy név váljon
Elalszom, mint fáradt, s úgy fogok aludni,
Hogy arról semmit sem fogok magam tudni,
Mert amit beszélnek a megholtak felől,
Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setét álmodási;
Mert csendesek minden halottak alvási.
Mélyen alusznak ők; s mi, akik eszémlünk,
Őrólok álmokat látunk és beszélünk.
Alusznak? De ugyan lehet-é az álom?
Én az álmot élet nélkűl nem találom.
Hiszen ha porrá lesz testünknek porfala:
Csak semmivé válik, ami semmi vala;
Az ember egy bűzös dögbálvánnyá lészen,
Bomlani kezdenek a részek egészen;
A könnyebb s folyó rész magát feljebb vonja,
S a göröngy közt marad csak a skeletonja;
Ez is nemsokára, bár érckő volna is,
Egy rakás agyaggá változik maga is:

     Az olajos részek az áerbe mennek
S a sír körűl lidérc-formába jelennek;
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
Főldszínen maradnak, s öszveegyesűlvén,
A plantagyökerek által felszívódnak,
S belőlök a fűvek s barmok táplálódnak.
Így lesz az élőből minera s televény,
A főldi részekből plánta és növevény,
Melyet ha az élő állatok megesznek,
Belőle magoknak testet s növést vesznek.
Így alszunk mi! Hanem vigyáz a természet,
S nincsen forgásiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elmúltával másikat táplálja.
Mi voltam magam is, míg még nem születtem,
Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a semmiség ölében,
A magam-nem-tudás csendes éjjelében;
Még a természetből, mint egy annak megholt
Részecskéje, akkor ki nem feslettem volt;
Így fogok bomlani újonnan beléje,
Mint annak egy megholt, piciny részecskéje.
Köszönöm, hogy nemes állatnak születtem,
S nem bánom, hogy ismét minerállá lettem.
De te, mennynek Ura, miért teremtettél?
Egyéb állatoknál okosbbá mért tettél?
Miért adtál nékem több s jobb tehetséget?
Hogy sok eszköz által érj el azon véget?
Hogy az ételt, italt, levegőt megszűrjem?
S szabad lévén, a sok bút, bajt nyögve tűrjem?
Hogy egy romló testet neveljek s hízlaljak
S egy kis jóért ezer gonoszt tapasztaljak?
Nem! te, bőlcs Teremtő, mindent jól alkottál:
Te egy vagy és minden; s a te véged ott áll,
Hol a mi karikánk forgása kezdődik,
S ahol te kezdődöl, létünk ott végződik.
Ahol szent újjaid hegyét végigvonod,
A jó rendnek láncát ott akarod s fonod,
Mindennek célt, rendet és eszközt csinálsz ki,
S egy részért az egész útjából nem állsz ki,
Megvan a főld s a kő, hogy talpat csináljon,
Megvan a fű és fa, hogy éljen s tápláljon;
Teremtél állatot, hogy egy önként-való
Sokaság mozogjon, légyen élő s haló;
Teremtél embert is, hogy jót s gonoszt tégyen,
Hogy bolond és okos itt a főldön légyen.
Minden egy tulajdon pontot nyert magába
Ez okos és bolond, jó s rossz világába.
Tőled vagyon célja, eszköze mindennek,
S az a boldog, aki megfelelhet ennek:
Míg az eszköz megvan, addig kergessünk célt,
S aki a célig ért, az nem hiába élt.
Én tudom, és önnön érzésem hitet el,
Hogy vissza nem éltem e rövid élettel,
Hogy rendelt helyemet bétőltni kívántam,
S ha olykor hízakot ejtettem is, bántam.
És most, hogy munkámat folytatni megszűnöm,
Csak hibám szomorít és nem feltett bűnöm.
S midőn visszaadom lételem az égnek,
Csak e vígasztaló indúlatim égnek,
Hogy helyemet méltóbb teremtésnek szánja,
S hogy azt én is bírtam, soha meg ne bánja!"

     A harmadik halott ezt még többre vitte:
Mert a halhatatlan lelket is már hitte,
S önnön méltóságát az Isten létével
Egybe tudván kötni, bírt nemesb elmével.
Sokrates ez, kinél a pogányok között
Másvilágra szebben senki sem kőltözött,
Akiben szemlélni legtisztábban lehet,
Hogy egy természetnek fia mire mehet.
Akit Apolló is legbőlcsebbnek vallott,
Kit a bőlcs Athénás nagy örömmel hallott,
Hanem siettetvén bal gyanúságait,
Egy napon ölte meg őtet s gyilkosait.
Menjünk tömlöcébe, hol a fő bőlcsekkel
Készűl a halálra megnyúgodt lélekkel.
Imé, a halálos mérget mostan adja
Őnéki könnyezve a tömlöc hadnaggya,
A bőlcs hidegvérrel vészi azt kezébe
S így szól barátinak a halál révébe:

"Lelkek lelke, te nagy, bőlcs, igaz és örök
Jó Isten, ki az én szívemet esmered,
     Kérésemre figyelmezz,
És juttass hamar engemet

E főldön lefutott vándori napjaim
Boldog célja felé. Lelkem erőlködik
     És áldott kebeledbe
Készűl szállani, jó Atyám!

Itt a vég: megivám kelyhedet, óh halál,
S néhány percek után testemet itt hagyom.
     Hogy-hogy, drága barátim!
Mért vagytok szomorú s levert

Ábrázattal? az én végemet is hideg
Megnyugvás szemivel kellene néznetek,
     Mégis szántok: ez a bú
Megbánt, férfiak! engemet.

Ah, híjjátok elő balzsamomúl az észt
S a virtust. De te sírsz, Chrémesem, és te is,
     Plátóm, könnyezel? Óh, ég!
Óh, jó Isten, ugyan hová

Lett és lészen ama szent philosophia,
Mely a főldi halált semmibe véteti?
     Bátran, drága barátim!
Majd egykor ti is engemet

Megláttok. Mit is ér sírni, sohajtani
S e történetemen nyögve keseregni?
Hát egy bűntelen embert
Rettegtethet-e a halál?"

     V. Keresztyénség

Philosophia is, revelatio is

Íly érzések között múlt ki az üldözött
Sokrates kesergő tanítványi között,
Kinek nagy lelke volt és tiszta erkőlcse,
Ez a régi világ feddhetetlen bőlcse,
De akit setétnek s kicsinynek találunk,
Mihelyt egy haldokló keresztyént vizsgálunk,
Kit a kitisztázott értelem okosít,
S maga az igazság napja világosít.
Méltó s épűletes, ha, akik még élünk,
Egy ilyen haldoklót gondosan szemlélünk!
Elégnek ágyához tudnálak vezetni,
Akiről jó példát s tudományt vehetni;
Đe tégyük most hátrább tíz nappal magunkat
S halljuk végóráján önnön halottunkat,
Kinél a jó lélek magyarázására
Alig akadhatok nemesebb példára.
Igy szól hát e gyenge portestbe őltözött
Szép lélek magához véghörgési között:

"Mennybéli lángnak kellemes isteni
Szikrája! hagyd el, hagyd el ezen halál
     Alá vetett testet: te játszó-
          Eszköze a repeső örömnek,

Búnak, reménynek! Már napod itt vagyon,
Hogy célra jutván, végy diadalmat a
     Természeten s a boldog élet
          Szent palotái felé emelkedj.

Halld, azt kiáltják fent amaz angyalok:
Jer, drága húgunk, égi rokon, jövel!
     Már én nem esmérek magamra,
          Megzavarodtanak érezésim,

Béhúllt szememnek már elaludt tüze,
Híg éltetőim széjjeloszoltanak!
     Lélekzetem kezd szűnni. Óh, hát,
          Lelkem! ugyan csak ez-é kimúlni?

A főld előlem távozik, és szemem
Nem látja többé. A magos ég kinyílt
     És benne száz kar szérafimnak
          Zengedezése fülembe csendűl,

Kik általadván szárnyaikat nekem,
Gyors repdeséssel mennybe emelkedem.
     Fúlánkod, óh halál! mutasd már,
          És diadalmadat, óh koporsó!"

     VI. A megboldogúlt asszonyság karaktere

     Így szállott fel az ég tűndöklő várára
Ez a nemes lélek méltó jutalmára,
Ki a halandóság tövises vőlgyében
Már félig őltözött az angyali képben,
Kihez ha mindenek hasonlók volnának,
Tán az égiek is hozzánk leszállnának;
Ki megérdemlette e testi világban,
Hogy részt vegyen rangban, kincsben, boldogságban;
Aki ha származott volna kunyhóból is,
Kisúgárzott volna szép lelke abból is,
Kit tisztelt, szeretett egy íly fényes sereg,
Mely most hamvainál bánkódik, kesereg,
Kiben gyönyörködött ennyi pallérozott,
S kimúltakor még az irígy sem átkozott;
Kiért a társaság és az erkőlcs vérzik,
Kinek híjját magok a gráciák érzik.
Egy nemes törzsökház méltó sarjazatja,
Kinek a közjóért élt és halt az atyja,
Egy érzékeny mátka, egy olyan feleség,
Mely a nemes szívnek legnagyobb nyereség,
Egy olyan asszonyság, kinek természeti
Szívét, eszét, lelkét minden esmérheti,
Aki ha származást Párizsban vett vólna,
Esztendőre róla sok memoires szólna.
Otthon nyájas, csínos, víg, lebocsátkozó,
Jó rendet szerető, elmés, múlatozó,
Ki búba csak akkor ejtette vendégit,
Mikor azok észrevették betegségit.
Nagy emberek voltak atyja, férje s vére;
Mégsem szállt kevélység s vad gőg a lelkére:
Gazdag volt s nem pazér, hatalmas, nem kemény,
A módosság nem volt benne csak tűnemény.
Mindent megkímélt ő, de nem színeskedett,
Jó lenni nem tanúlt, mert annak született;
Virtusát érzette, önbecsét esmérte,
Elméje könnyű volt, a másét dícsérte:
De elevensége nem tette hiúvá,
S testi gyenge volta vaddá, szomorúvá;
Sem világ rabjává nem szeretett lenni,
Sem abban magának követőket venni,
Mégis tudott élni ez élet javával
S gyakran ízleltette azt embertársával.

     Óh felséges virtus, ott tetszesz te nagynak,
Hol a cselekvőnek akadályi vagynak.
Hol amidőn egy jót szükség fényre hozni,
Sok kedves dolgot kell azért feláldozni.
A hely, szokás, rang, mód s mások ítélete,
A körűltünk lévő emberek élete,
Midőn ezek jönnek a virtussal perbe,
Ekkor kell értelem s erő az emberbe.
E boldogúlt lelket íly pontból tisztelem;
Csuda egy gyengében íly erő s értelem!
Más, mikor szokásból szólnak a holt felett,
Más pedig e bennem megfundált tisztelet,
S tudom, hogy midőn ezt íly hosszan kitettem,
Minden ittlévőknek szíve szólt mellettem.
Engedj meg, szent árnyék! ha e köz siralom
Szomorú piaccán neved magasztalom:
Félek virtusidról több említést tenni,
Ámbár érzékennyé megszűntél már lenni.
Mély álmod s vérednek fagyos elállása,
Orcádnak örökös halaványodása
Alig tudnak egész bizonyossá tenni,
Hogy dícséretedre ne tudj érző lenni.
De e gyász-koporsó és e fényes rendek
Meggyőznek; s magam is csakugyan örvendek,
Hogy dicséretidről tisztem most szóllani,
Amit te pirúlva szoktál volt hallani.
Vedd békével tőlem, hogy itt megtisztellek,
Hogy messze, magasra, magadig emellek.
És ti, tisztelt karok! tőlem tán várjátok,
Hogy e boldogúltnak életét halljátok;
De minek írjam azt, amit tudtok nagyon?
Minek írjam, ami tiszteletben vagyon,
S amit már tinéktek jobban lerajzoltak
Ama két tudósok, kik előttem szóltak?
Én hát csak lantommal fogom fel szózatját,
Hogy itt kirebegjem végső indúlatját.

     VII. Maga a búcsúztató

Zárt koporsómnak fedelén belől is
Érez a szívem szeretett nevedre,
S e setétségnek hideg éjjelében,
     Rhédey! látlak:

Látlak, eszmélek, karomat fogadd el,
Óh szerelmemnek deli tárgya, lelkem,
Hű s nemes férjem, Lajosom, barátom,
     Látlak, ölellek.

Óh, az érzékeny tüzet el nem oltják
E hideg, nyálkás ködök; s a halálnak
Puszta vőlgyén is tifelőletek még
     Hangzik az ekhó.

Jöszte s hív emlékezeteddel újítsd
E magánosság szomorú világát!
Ah, erős lelked lehatolhat e sír
     Érckebelébe.

Itt fogadd még el, hol az áltatások
Nem lakozhatnak, s ahol a világi
Tettetésnek nincs helye, itt fogadd el
     Trézia szívét.

Jer, nemes lelkek remeke s királyok
És magyar hérók fejedelmi vére,
Aki laurussal s olajággal ékes
     Érdemeid közt

Házi virtussal szereted tetézni
Nyert dicsőséged! jövel és ne vesd meg
Annyi jó hírnek jubiléumában
     Hitvesi búcsúm!

Jer, de mely híven sietel te meghűlt
Karjaim közzé! Köszönöm... de szólít
A dicső tornác, hova téged is hoz
     Egykor az érdem.

     *

Kedves testvérem, Zsuzsánnám,
     Fogadd el végszózatom;
Elválásom nagyon bánnám,
     Mert leköt indúlatom:

De a mennyei szózatnak
     Szent törvényi felhívatnak,
Most bocsáss el: egykor még
     Egyesítni fog az Ég.

Addig is gróf Gyulayddal
     Élj a hűség karjain
S nagyra termett magzatiddal
     Járj az öröm szárnyain.

Én szeretlek, én tisztellek,
     Én sohajtlak, én ölellek.
Isten hozzád! ah, egy óh
     Nékem elég búcsúszó.

     *

De még több jajszót kell tennem,
Többtől is kell búcsút vennem:
     Óh, keserves változás!

Még Szerencsy özvegyétől
Bús hang jön sírom szélétől
     És igaz sóhajtozás.

Te, kit a hív rokonságnak
S ebben ritka barátságnak
     Kétszeres szent kötele

Énvelem úgy egyesített,
Hogy köz érzés lelkesített,
     Tréziám, szívem fele!

Az elválás pontján érzem,
Mely keserves kínnal vérzem;
     Elhagyván ez életet;

S most, mikor már elszakadtunk,
Ott, ahol egybeforradtunk,
     Szörnyű metszés tétetett.

Óh, ha addig tartanának
A barátság angyalának
     Rózsákból font köteli,

Míg a sír bé nem nyél minket:
Óh, úgy érző szíveinket
     Csak kínnal rakná teli.

De ő bármely messziségre,
Égből főldre, főldről égre
     Egyaránt fut szárnyain.

Véle a szelek sem bírnak,
S a tömlöcnek és a sírnak
     Truccol vasas bóltjain.

Mikor már én itt tündöklök
S a kék égen kikönyöklök,
     Hallom tőled nevemet.

Valamely'k csillag súgára
Ráfesti szemed héjjára
     Hív emlékezésemet.

E dicsőűltek országa
Egyik legfőbb boldogsága
     Az a kedves érzemény.

Hogy barátinkról eszmélünk,
S hogy majd vélek együtt élünk,
     Legvígasztalóbb remény.

Óh, karjaim mint repesnek,
Hogy egykor nyakadba esnek
     Ez élet tornáciban;

Addig is kívánja szívem,
Hogy rózsák közt járjál, hívem,
     E világ pusztáiban.

*

Hát te, Domokos Jakabnak
     Tiszta szívű hitvese,
Ki a boldogtalanabbnak
     Dajkája vagy s frigyese,
Hív Uray Juliánna,
     Kitől a végpercen is
Több jóságot nem kivánna
     Még a békételen is,
Te, a baráti hűségnek
     Példája és bélyege,
Kit nem borzaszt az inségnek
     Szélvesze és fellege,
Ki a sűrű fájdalomba
     Vígasztaltál engemet
S te kisérted le síromba
     Elhervadott testemet;
Hogy köszönjem meg hűséged
     S arany barátságodat?
Óh, már az ég esmér téged
     S letette jutalmodat:
Megőriz kedves férjeddel
     És megáld benneteket;
S végre vélem, kedveseddel,
     Meglátod a szenteket.

*

Ti is a Gyulay, Bárczay s Rhédei
Fényes famíliák minden vérségei,
Hűséges rokonok, nemes atyafiak,
Itthon és a hadban példás hazafiak,
Végbúcsúmat tiszta szívvel fogdjátok,
Az Úrnak áldása terjedjen reátok!

*

Legfőbb tiszteletre méltó praelátusok,
Minden hiten lévő, papi szent chórusok,
Kik híven őrt állván az Úrnak házában,
Részeltettek mindent annak mannájában,
Ti is felsőbb, alsóbb rendű méltóságok,
Nemes magyar urak s úri asszonyságok;
Vitéz hadi tisztek, akik a csatának
Tüzén éltek s haltok királynak, hazának;
E régi városnak csínos polgárjai
S e tisztes közönség minden jó tagjai;
Valakik erántam hív szívvel voltatok,
S a jó emlékezet könyvébe írtatok,
Köszönöm, valamit erántam tettetek,
Légyetek áldottak! Már Isten véletek.

*

Mi pedig, valakik koporsódhoz gyűltünk,
Valakik szerettünk, tiszteltünk, becsűltünk,
Köszönjük, hogy rólunk most is emlékezel,
S még a sír szélén is erántunk érezel.
Mi is, nemes lélek, sóhajtunk és sírunk,
S háládó szívünknek táblájára írunk,
És csak az vígasztal, hogy még feltalálunk,
Égi társak leszünk s többször el nem válunk.

És én, aki olyan szerencséssé lettem,
Hogy íly nagy lelkek közt virtusid zenghettem,
Bocsánatod kérem rebegő nyelvemről,
Elmém szűk voltáról s kis tehetségemről,
Amely ha bírt volna szívemnek lángjával,
Verset futott volna a szelek szárnyával.
De bár talentomim nem tüzesek s nagyok,
S hazám lantosi közt középszerű vagyok;
Az az önnönérzés emeli tollamat,
Hogy még méltatlanra nem fogtam lantomat,
S hogy most is egy méltót magasztalt énekem,
S ennyi nagy, bőlcs, csínos hallgatóm volt nekem.