Csokonai Vitéz Mihály

Hunyadi Ferenchez

I. Ének

Ábrahámnak nagy jóságú istene!
A tebenned bízó szívnek mindene!
     Kitől vagyon minden mozgás, lehellet,
     Légy kegyelmes hadnagy kis néped mellett.
Ennek Áronjával
És egész házával
     Lakozz mind éjjel-nappal;
Hogy ember dícsérjen,
Alleluját zengjen
     Házadban e főpappal.

II. Ének

Dávidnak szent múzsája, űlj ajakinkra nyelveddel,
Illesd meg a mennyekből csepegő tiszta mézeddel!
     Pengesd, Úrnak egész háza! víg Jedutumodat,
          Tiszteld papodat,
          Hív Áronodat.
     Leányi Sionnak
     Majd víg nótát vonnak,
     Cedruságat e megtisztelt főre fonnak.

Szent öröm fohászkodik Jéruzsálemnek ligetén,
Inneplő muzsikával örvend papjának életén.
     A vígadó vőlgyekből felhat s az egekig ér,
          Így mindent megnyér,
          Érted amit kér,
Óh, mi is, a mai
Próféták fiai,
Hadd lehessünk e nagy innep lantossai!

III. Ének

Vígadj, szűz Pegazus! csergedezzen
     A hegyek alatt zuhogó szent forrásod,
Víg nótát kettőzve zengedezzen
     Hunyadi nevén örvendő ekhózásod.
Szent hegyeink múzsái nevét hírdették
S azt az örök Hónornak köveire tették.
Zengjetek,
Ligetek!
Mély tiszteletet tévén érdemének,
Amelyet
Sok helyek
Tudósabb fiai tevének.

Az elmondott beszéd

Titkot énekelek, oly titkos esetet,
     Melyet csak poéta-elme szemlélhetett:
Nekünk poétáknak mert a bé nem fedett
     Képzelés sok titkot esmérnünk engedett.
Hatalmas képzelés! gerjeszd fel szikrádat,
     Lobbantsd fel elménkben világos fáklyádat,
Amelynek fényénél láthassam azokat
     A testi szemektől elrejtett dolgokat!
Csak alig hanyatlott a komor éjtszaka,
     Melybe a borzasztó homály köde laka:
A múló setétség ellankadásával
     Sárgúlt már a hajnal első világával;
De feljebb emelvén a rózsaszín fáklyát,
     Bontotta az édes álom gyenge mákját,
Megszakadt ruháit szedvén szemem körűl,
     Igéző orcáját vetette tűkörűl,
Melybe mit mutatott egy szent fantázia,
     Te tudod, óh! mennyből szállott Uránia.
Mely látást csak alig tudna beszélni el
     Egy Krisztus lábánál űlő Gamáliel.
Leszállott a Vallás - mennyei nevezet!
     Mely a mindenható szent Atyához vezet -
Leszállott a Vallás. Óh, szentségek Atyja!
     Mennyei súgárral fénylett ábrázatja,
Melynek szent felsége édességgel játszott,
     Rajta a Jehova négy betűje látszott.
Méltóságos mellén az Urim Thumimmal
     Tűndöklött, két lángot-vetett Kérubimmal,
S tisztelő fényt vetett, kik látták, azokra;
     Mint emészthetetlen Mózes csipke-bokra.
Derűlt benne szívet enyhítő tekintet,
     Melyről vígasztalás lágy balzsamát hintett.
Édes nyúgodalom űlt szempillantásán,
     Felséges szelídség minden mozdúlásán.
Ez az a szent követ az ég és főld között,
     Mely hozzánk az Isten öléből kőltözött.
Ez az a jóltévő, melyet ha megvetünk,
     Életet hazudó halál lesz életünk.
Ez jött le, s oly szent fény omla orcájáról,
     Mint Mózesnek, mikor lejöve Sináról.
Leszálla s egy fényes felhőre leűle,
     Ruhája az égről a főldig terűle,
Melyet sok halandó tudományok fogtak,
     Alatta tisztelő csókkal mosolyogtak.
E' jött le tisztelni azt a vídám napot,
     Melyben idvezlették sokan e főpapot.
Így szólott, s csak alig kezdettük hallgatni,
     Szent borzadás fogá lelkünket meghatni:
Istennek hív papja! kit e nagy Sionnak
     Leányi tisztelnek egy kegyes Áronnak,
Kinek szent érdemid az Úrnak házába
     Hosszas sorral vagynak metszve sittim-fába,
Ki az Úr házában állsz hív szolgálatot,
     E néppel mindennap tévén áldozatot,
Hogy még a te lelked az élők főldén él,
     Kedvesebb a sok száz lelkek életénél;
Öröm van a mennybe, a főldön vígadnak,
     Ég-főld közt a sok száz vivátok szaladnak.
Meglész, amit mindég kívántak mindenek,
     Mert az égre ilyen kérések jöttenek:
Isten! a kegyesség jó bírája s atyja,
     Ezt esdekli sok száz szívnek indúlatja,
Hogy tartsd meg sokáig kegyes püspökünket,
     Aki szent orcádhoz vezérli népünket,
Az élet vizével legeltetvén nyáját,
     Hordozza a tőled írt törvény tábláját.
Kerítsd körűl őtet minden javaiddal,
     Hordozd kézen fogva több prófétáiddal,
Folyjon rá, mint drága kenet, szent áldásod,
     Hogy légyen házadat építő Esdrásod.
Egész nemzetsége e Lévi-fiának
     Légyen a nép előtt szente Jehovának.
Jábesi időket érjen örvendéssel;
     Végre az egekbe ragadd fel Illyéssel,
Ahol zengjen száján az a dicső ének,
     Melyet énekelnek a huszonnégy vének.
Ilyen szók lebegtek az Úr zsámolyánál,
     Mely a Kérubimok rettentő vállán áll.
A Jehova hármat mennydörgött ezekre
     A változhatatlan végű kérésekre;
A lelkes állatok trónussa dörömbölt,
     Alól, a felhők közt a főld s tenger bömbölt,
Melyet a sikoltó lárma tisztelettel
     A forgószeleknek szárnyán végezett el -
Így esett. Ti pedig mind, mind örüljetek,
     A Jehova lelke lakozik veletek,
Ád kegyes Abdiást, kegyes Esdrásokat,
     Törésre állt Mózest, istenes papokat.
Ád szuperintendenst, amilyet csak kértek,
     Olyat, mint Hunyadi, akit már esmértek,
Olyat, mint Hunyadi, s annál is bőlcsebbet -
     Bőlcsebbet? - mit mondok! - Már nem szólok többet.
Ezt mondván, hirtelen eltűnt szemem elől,
     Hosszan bársonyozván az eget jobbfelől.
Láttuk a felhőkbe miként bemerűle,
     S az élő Istennek lábaihoz űle,
Csókolván grádiccsát dicső trónusának,
     Háromszor kiáltott szentet Jehovának;
Melyre a dicsőűlt lélek templomában
     Zengett a szent minden szerafim szájában.
Trombiták harsogtak, a triumfus ének
     Hangjára az egek öszverendűlének. -

Ezt láttuk; s csak azért jöttünk udvarodra,
     Hogy azt, amit láttunk, adhassuk tudtodra;
Nékünk poétáknak mert a bé nem fedett
     Képzelés esmérnünk sok titkot engedett.

IV. Ének

Ha valaha lefoly az a gyászos óra,
     Melyben maga, óh!
Maga Hunyadi megyen a koporsóra,
     Óh, keserves szó!
Halálát a népek siratják,
Gyászhalmát könnyekkel áztatják,
Rózsákat béhullatják,
     Maga zokog az egekig óhajtozó
     Jajjal az Ekhó.

V. Ének

Isten, légy a főpapoddal,
Árnyékozd bé jóságoddal,
     Mint több kegyes prófétáidat.
Mint a Libánus vőlgyére,
Forrásként áraszd fejére
     Onnan feljűl bőv áldásidat,
Míg az élők főldjét lakja,
Jóvoltod légyen sisakja.

1794