Csokonai Vitéz Mihály

[Jer, óh asszonyi rend...]

Jer, óh asszonyi rend, leeresztett hajjal,
Sírni a sír felett kettőztetett jajjal,
Jer s könnyes szemedbe a keserűségek
Lássanak, nem lévén cseppjeinek végek.
Megcsüggedt orcáid halavány halmára
A bánat űljön s légy valójába Mára.
Fájdalmat mutató színe homlokodnak
Adjon theatrumot bús indúlatodnak.
Talpig gyászruhával légyen tested fedve,
E' mutassa, szíved hogy van keseredve.
Szólj, de hiszem nem tudsz; azok megnémúlnak,
Kikre csoportosan a bajok tódúlnak.
Csak állapodj meg hát néma figyelemmel,
Vedd észbe, illettél milyen sérelemmel.
Lássad, ím, rajzolva vagyon e táblára
Asszonyi rendednek mondhatatlan kára.
- - - - - - volt, ez, ki fekszik e porba,
Díszedbe ezáltal esett nem kis csorba.
Ha a virtus-bírás igaz birodalom,
Ennél volt bizonnyal hercegi hatalom.
A jó erkőlcsöket bírta egy summába,
Ártatlanság volt az emberi formába.
A hűség, szeretet az asszonyi nembe
Tűnik kiváltképpen mindeneknél szembe,
Ha azt szíveikből az idők mostoha
Változási ki nem törőlhetik soha.
Itt fekszik a hűség e gyászos verembe,
Ki Penelopéval bátran állna szembe,
Kiért rabja férje a szomorúságnak,
Orcáján a gondok bús ráncokat rágnak.
Az asszonyi nemnek e köz dicsérete
Az anyáké vajjon magoké lehet-e?
Ha hív nevelői a nyert magzatoknak
És hasznos tagokat adnak hazájoknak,
Ha a jó erkőlcsöt még gyengeségekbe
Belécsepegtették ártatlan szívekbe.
Óh, haza, tartozol azoknak mely sokkal,
Kik néked szolgálnak ilyen magzatokkal.
Nem hajt annyi hasznot gyomra a hegyeknek,
Amely termője a drága ércnemeknek.
Nem ér oda soha, ámbár légyen tele
Drága gyöngyökkel, a tengernek kebele.
Ettől a haszontól jóval marad hátra,
Bár sok kincset szűljön India, Sumátra.
Amelyet hajt egy ily Hekuba Trójának,
Kegyes magzatokat szűlvén a hazának.
Hogy ily anya volt ez, bizonyíthatjátok
Ti, akiknek vala hív édesanyátok.
Akik e sír felett gyakran egybegyűltök,
S hív anyát sóhajtó bánatba merűltök;
Akik megindúlván végzésén az égnek,
Kesergitek estét az anya-hűségnek.
Ezen virtusokat megékesítette
Ez, hogy eredetét nemes vérből vette.
Nem koldúl ugyan a virtus színt magának
Régiségétől a nagy familiának,
De mégis szebb Hektor, hogy Priamus fia,
Dísz a virtus mellett a nagy familia.
Ékessége tehát ez - - - - - - -
- - - - - - - hogy tartja atyjának,
Kiben, hogy - - - okos ítéletet
Látott, senatori székibe űltetett...
Asszonyi rend, tehát méltán hangzik jajja
Szádnak és mindennek, ki ezeket hallja.
Minden bús lehet, hogy e virtus éltének
Csak - - - számú nyarai levének.
Csak! mert az ily anya azt megérdemlené,
Hogy éltét sok százig az ég terjesztené.
Asszonyi rend, melynek a búbánat árja
Kesergő szívedet méltó okon járja,
Most már egy kevéssé szűnjenek jajjaid,
Szakadjanak félbe bús zokogásaid.
Állj meg, szerelmesi nyögéseit halljad,
Addig az esett kárt magadba fájlaljad,
Míg őket az anya hideg karjaival
Megöleli, áldván végső szavaival.
- - - - - - - - kedves hitesem,
Ím, karjaid közzűl setét sírba esem.
Tudom, hív szívedre keserves bút vona,
Hogy fejedből oda az ékes korona.
Hogy szemeid elől kedves hites párod
A setét koporsó tömlöcébe zárod.
De mint bőlcs férfiú, végyed tűrő szívvel,
Hogy az ég érdekel ily sérelmes ívvel,
Hogy akivel - nyarat szépen éltél,
Megfosztatott, amit még ingyen sem véltél.
De ámbár megsértett jobb karja tégedet,
Hidd el, hogy ugyanaz béköti sebedet,
Terhesűlt válladnak ő elég erőt ád,
Hogy elbirhasd, amely tereh szálla reád,
Hogy viseljed kedves árváim gondjokat,
A legbőlcsebb célra igazgasd dolgokat.
Hogy mint e városnak te egy senatora,
Lehessél e népnek tanácsos nestora.
- - - - - - - - - szerelmes párja,
- - - hűlt testem, ím, a főld elzárja.
De remélj, az egek hűséges férjednek
Szárnya alatt néked nyúgovást engednek.
Szűnjék sűrűn hulló könnyeid zápora,
Mert ahová mégyek, az égi tábor a'.
Innen vigyáz a fő felség tireátok,
Semmi veszélyt közel nem bocsát hozzátok.
Kedves - -, akit a páros szeretet
- - - - - - - - ölébe űltetett,
Mindkettőtökkel az isteni hatalom
A veszélyek ellen légyen kész oltalom.
Az érettem folyó könnyűt szemetekről
Elvévén, viseljen gondot éltetekről.
Jer, keserűségnek szomorú leánya,
- - - aki vagy a bánat bálványa,
- - - - - - - - szerelmes férjeddel,
Édes anyád végső áldásaid vedd el.
Borúlt napotoknak setétes fellege
Széledjen el vígan, kiderűlvén ege,
Hogy amely bánat most epeszt benneteket,
Elmúlván, az öröm bírja szíveteket.
Az ég áldásait rátok bőven mérje,
Kár vagy veszedelem éltetek ne érje.
Szerelmes - - - amíg meg nem hűlnek
Karjaim, tégedet ölelni készűlnek.
Itt, óh szerencsétlen, téged a szeretet
Midőn rózsával tőlt ágyába fektetett,
Midőn - - - - - - tiszteletes férjed
Engedi, hogy szívét szívednek esmérjed,
Akkor jöve reád egy szomorú éjjel,
Az édesanyádtól megfosztó veszéllyel.
Siralommá váltá örömkönnyeidet,
Bút jelentő jajjá víg nevetésidet.
- - - - - - - - óh be sajnálnálak,
Ha bőlcs férfiúnak kezén nem hagynálak.
De minthogy az egek hív szívre bíztanak,
Bennem indúlatim lecsillapodtanak.
Az ő érzékenyűl formáltatott szíve
Tudom, gondoskodik rólad, mert vagy híve.
- - - - - - - - bánatos magzatim,
Jertek, amíg el nem állanak szózatim.
Hadd légyen hűlt karom gyenge szorítása
Belső indúlatim kimagyarázása.
Ím, egyik óltalom eldűlt mellőletek,
Egy védelem nélkűl maradt életetek.
De édes atyátok szerelmes karjai
Lésznek ifjúságtok erős oltalmai.
Közel s távol lévő hív atyámfiai,
Szálljanak reátok az ég áldásai.
Éljetek! Jaj elég, nem érzem szívemet,
Vigyétek a sírba hideg tetemimet.