Csokonai Vitéz Mihály

Konstancinápoly

Amint a Bosporus Európát mossa,
     Másfelől Ázsia partjait csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
     Kevély fala alatt Konstancinápolynak.
Régi szépségének pompás dűledéki
     Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.
A roppant templomok, úgy látszik, kérkednek,
     Nevével a bennek lakó Muhamednek,
Amelyekbe sok szent bőgéseket halla
     Az ezekben igen gyönyörködő Alla.
Örűl, hogy nagy nevét a felhőkre hányja
     Talpig zőld selyembe fénylő muzulmánja.
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
     Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán.
Óh, eszére, óh mely sűrű felhőt vona
     A szentség színével bémázolt babona!
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
     Melyek a fellegek közé rejtettetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
     Fényével az égi holdak számát toldja.
A tágas utcákon sok veres selyembe
     Őltözött törökök találkoznak szembe,
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
     Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.
Súgározik lován gazdag brilliántja,
     Az olcsó aranyat megvetéssel szántja.
Itt megyen egy dáma, de irígy fátyola
     Minden szépségeket tőlünk elpakola.
Jer, Múzsám, láthatunk majd eleget szembe,
     Ha bémegyünk ama firhangos hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
     Amelyben csirippol a szultánnak titka,
Oly templomsekrestye, melyben a szultánnak
     Erőt, egészséget sok százan kivánnak,
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
     Sokszáz előkontyú turbékol egy hímnek.
Mikor exerpálni akar unalmába,
     Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membránák
     Író pennájának megnyílni kivánnak.
De menjünk ki, Múzsám, mert majd a császárnak
     Daktilust éneklő múzsáihoz zárnak,
A szemfűl heréltek utánunk zúdúlnak,
     Jer, fussunk, hagyjuk el kapuit Stámbulnak.