Csokonai Vitéz Mihály

Magyar! hajnal hasad!

Vígadj, magyar haza! s meg ne tagadd tömött
     Javaidtól azt a valódi örömöt,
Amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra,
     Az egész országban harsogó vivátra.
Vége van már, vége a hajdani gyásznak,
     Lehasadoztak már a fekete vásznak,
Melyeket a fényes világosság előtt
     A hajdani idők mostohás keze szőtt.
Az eltépett gyásznak rongyainál fogva
     Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva.
Setét vőlgyeinkre súgárit ereszti,
     Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszti.
Bíztatja hazánkat vídámító képe,
     Hogy már a magyarok napja is kilépe,
S rövid időn felhág egünk délpontjára,
     Hogy világosságot hintsen valahára.

Kelj fel azért, magyar! álmodból serkenj fel,
     Már orcáidra süt e nyájas égi jel.
Kelj fel! s ázsiai Múzsáddal köszötsed,
     Elibe háláló indúlatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a setét éjtszaka,
     Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka.
Ezáltal egy kövér reménység táplálhat,
     Hogy még napod fényes delére felszállhat.
Lesz még a magyarnak olyan dicső neve,
     Amilyen volt a Márs mezején eleve.
S még azok is laurust fűznek magyarinkra,
     Kik most finnyás órral néznek hérosinkra.
Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,
     Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat.
Jer! imé, nimfái már a víg Dunának
     Elődbe koszorús fővel indúlának. -

Ezt minap egy jámbor magyar énekelte,
     S benne a huszadik századot képzelte.
Ne is félj, óh magyar, talám akkorára
     Boldogabb nap jön fel reád valahára:
S aki mérget forral hazádnak ellene,
     Megveri a magyar seregek istene.