Csokonai Vitéz Mihály

Mátyási József úrnak

- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ezért is sok hálát nyer tőlem Kecskemét,
     Hogy kinek eddig is tiszteltem érdemét,
Mátyási barátom s bátyám Apollóba!
     Veled ő állított legelőször szóba.
Én ugyan bár eddig veled nem is szóltam,
     De hidd el, mindenkor hív tisztelőd vóltam.
Így tett barátoddá, édes hazámfia!
     Egy néma, de legjobb korrespondencia.
Úgy vagyon! a kedves poéta nevezet
     Fogatott szívembe legelőször kezet.
Bőlcs grófod lábánál Múzsám addig jára,
     Hogy egyszer ráakad egy újabb Múzsára;
A tiéd volt, - s mindjárt előtte meghajolt,
     Vetvén egy tisztelést pecsétlő kapriolt;
És mivel tetézett érdemeit látta,
     Honjában, a Tisza partján túl, imádta. -
Hányszor óhajtottam, hogy szemlélhesselek,
     Tiszteletem felől tudóssá tegyelek!
De hála az égnek! megvan, amit kértem,
     Megvan; személyedet mivel megesmértem;
S még nem csak az, ami után sohajtoztam,
     Mert ebédeltem is veled s tarókoztam. -
Pestre is egy kocsin, mint szerelmes hazánk
     Hív fiai, együtt örömmel útazánk.
Azolta hány szíves beszédek valának,
     Melyek szánkból, kőlcsön szívünkből folyának!
Te tudod azt, Múzsám! és te, ő Múzsája!
     Mit szól e két barát és poéta szája.
Én ugyan, barátom, habár távol vagyok,
     Szívemben nevednek egy darab részt hagyok,
S bár bele a gondok táborosan járnak,
     Mégis ott áldozom néked, mint egy Lárnak.
A többek közt, hogy bészóltál ablakomba,
     Én is jót kivántam néked; de azomba
Múzsáddal játszódván Múzsám, hamarjába
     E dalocskát zengé kisded hárfájába: