Csokonai Vitéz Mihály

Mélt. gróf Festetics György ő nagyságára

Szárnyalj le mennyből, Kalliopé! s segítsd
A még szokatlan tárogatón kezem.
     Ím, Tháliának gyenge lantját,
          Bár szeretik koszorús leányink,

E rozmaringok zőldje alá teszem;
A fenyveseknek görbe gerinceit
     Megmászom, s onnan messze nézvén,
          Kalpagosink örömét kifúvom.

Ki az, ki kertté téteti a mezőt
S termő mezővé a sivatag kopárt?
     Kit Trítonok kürtje a Tihannak
          Rijjadozó hajadonja hirdet?

Nem látod őt a keszthelyi indigeszt?[1]
Az ő nevének temploma fénylik ott.
     Nézd, mint teríti bé hazánknak
          Boldog egét ragyogó világa.

Bellóna markos bátyja pihenteti
György görbe kardját húsz adamás szegen,
     Zöld pálmaágakkal takarván
          A hüvelyére tapadt aludt vért.

A tarka bőség csüngeti jobbfelől
Horgas türökjét: és sok ezer becses
     Áldási nem férvén beléje,
          Hervadozó mezeinkre ontja.

Pomóna rak rá ritka gyümőlcsöket;
Céres kötést fon sárga kalásziból,
     Melyet piros pipacsvirágok
          S kék cianák[2] gyönyörűn vegyítnek.

Idvezli Györgyöt szőke gulyái közt
Pán, a furuglyás; s szittya szokás szerént
     Bacchussa a boldog szigetnek[3]
          Tőlt poharát neki hajtogatja.

Mély tisztelettel borzadok! a magas
Mennynek leányit látom az áoni
     Keszthelybe óh, boldog halandó,
          Aki az égbe-lakók barátja!

Mely édes érzés játszik az ő komoly
Orcáikon, s mint zengik az indigeszt,
     Tágas mezőt s védőt találván
          Szárnya alatt....De mi képtelenség

Márs könyvet olvas! Húga, szilált haját
Felsímogatván, né! hogy okoskodik,
     És cirkalommal mérsekéli
          A tüzes ütközetek piaccát.

Ott kardra termett újjait egy huszár
A messzelátó csőhöz egyengeti;
     Itt egy erős hajdú[4] az ország
          Rajzolatin figyelemmel andalg.

Mit szóltok erről, hétmogorok? ti, kik[5]
Tátur havassán tábori abroszok
     S nézőcsövek nélkűl jövétek
          E Kanaán mezejére győzni?

Azon igyekszik Festeticsünk, hogy e
Kartács-világban hív unokáitok
     Ésszel s okossággal tanúlják
          Őrzeni érdemitek jutalmát,

Mely érte hullott véreitek miatt
Zsengés. Ma már a táborokat befűlt
     Szobákba intézik csatának,
          S penna után viszik ütközetre,

Kiknek nyeregből szabta ki rendjeket
Az üstökös Kund, a bajuszos Gyula.
     Most líneán lövik rakásra,
          Kit buzogánnyal ütétek agyba.

Hiába vinnéd, rettenetes Botond![6]
Mennykőcsapású bárdodat a mai
     Bizáncium várához, annak
          Rézbe borúlt kapuját bevágni:

Egy messzelátó cső kitekintené
Szándékod, egy más cső az egész kaput,
     A bárdot, a vitéz Botondot
          Egyszeri percbe darabra törné.

Mindég "vitézek nemzete" volt nevünk;
E két örökség jegyzi ki még ma is:
     Rettenthetetlen szív s serénység
          Nagyravaló fiait Lehelnek.

De ez kevés még egy bizonyos veszélyt
S halált okádó bombi előtt; ma már
     Száz dentmagyart is porba dűjtne
          Holmi suhanc gyerek egy kanóccal.

Izmos leventák! hogyha reánk maradt
Kemény erőtök: megnemesíti György,
     A szittya testet brittus ésszel;
          S gyermekeink Vayak lehetnek.[7]

Ő, aki földünk Pontusa[8] habjait
Törvényre húzá, száz lehetetlenen
     Tett s tesz csudát: ő mér fuvallni
          Lélekerőt az inas magyarba.

Ő új Minervát ugrat elő Zeus[9]
Szent homlokából és maga nyújt dsidát
     S halálszemű égist kezébe.
          Rhédey van vele és segíti.

Zengj harsogóbban, énekem! e becses
Két névre, mely, mint a Duna, élni fog,
     S mint a világosság, kiterjed,
          És bekerűl az egész világon.

Hanem ki lészen bárdusaink közűl[10]
Ki a sok elmés Hunnia hadnagyit
     A Léthe zsibbasztó vizétől
          Trombitaszón az egekre hordja?

Méltatlan éjcsend sürgeti sok vitéz
Árpádjainkat. Félre, haszontalan
     Kétségek! ím, általragyogván
          Cenki napunk[11] a homály csoportján,

A múlt s jövendő pólusit is süti.
Tud már ezentúl tenni is, írni is
     Nagy dolgokat főldünk vitéze
          S lantossa: Kalliopém! elég ez.

Elég! Rekedt már tárogatóm szava,
Lankadnak ingó újjaim ennyi nagy
     Dícséreteknek hirdetésén,
          Melyek elállt ereim tetézik.

Mátyás dicsőűlt lelke!tekints alá,
Esmérd egedből lábbadozó hazád,
     A Keszthely és Cenk istenűlő
          Grófjaiban magadat találd fel:

S érezd, hogy a menny kedve is egy igaz
Hérósi szívben megszaporodhatik,
     Ha nemzetét s emberbarátját
          Virtusiban öröködni látja.

*