Csokonai Vitéz Mihály

[Mint a megvénhedt fa...]

Mint a megvénhedt fa, amelyet nevele
A sűrű erdőnek árnyékos kebele,
Melyre esztendeit az idő, miólta
Fennáll, fogaival reá rovátkolta,
Melynek dért mutató mohos kerűleti
Megőszűlt vénségét vélünk képzelteti,
Midőn az esztendők elmúlt sokasága
Miatt a földre húll elszáradott ága,
Végre a rájövő szélnek fúvására,
Erőtelen lévén, fekszik oldalára,
A szomszéd fák, melyek nőttek körülötte,
Csóválva sajnálják, hogy esett ledűlte,
Ágokkal szomorú árnyékot csinálnak
S ez erdők anyjának ekként parentálnak,
Így ez édesanya, kinek orcájára
Tisztes ráncokat vont az idő sokára,
Kinek hajszálait színlelte fejérre
Ártatlanságának bizonyos jelére,
Midőn az esztendők rádűlő terhei
Miatt erőtlenek lettek tetemei,
Lassan-lassan fogyván, elerőtlenűle,
Egy végső próbára ezen sírba dűle.
Hozzátartozói elestén sóhajtván,
Sajnálják, fejeket gyászos búra hajtván.
Az özvegy, az árva nem kedvez jajjának,
Kidűltét érezvén e jó Tábitának.
Az égre siralmas szemeket emelvén,
Így szólnak, egyenlő szívvel nyögdécselvén:
Oda - - - - - - - - - óh halál,
Egyszer-egyszer bizony dühösebb nem valál,
Mint mikor ezt, kibe a hűség, szeretet
Egymással örökös szövetséget vetett.
Ezt, akinek szíve az együgyűségnek
Volt szentelve és a jámbor szelídségnek,
Ezt, akinek szegényt segítő karjai
Az adakozásnak voltak sáfárai,
Nem hagyád életben, az asszonyi nemnek
Díszére, így szerzél siralmat sok szemnek.
Óh ég! ki lesz már az, ki a nyomorúlton
Segít, szánakozik a búba borúlton?
Ki lesz az, akinek asszonyi karjai
Lésznek, úgy mint ennek, sokak oltalmai?
Hol találunk ilyen irgalmas özvegyet,
Örökös álomra bocsátván ez egyet?
Így sóhajtnak ezek, amelyeket hallván
Az ég, e siralmas ügyeket fájlalván,
Elalélt szíveket ily szókkal ébreszti,
Csüggedt reménységek szikráit éleszti.
Óh, nyomorúltaknak félénk sokasága,
Miért jajgattok és mi szomorúság a'?
Hát azt siratod-é, akinek élete
Már a boldogságban jobbra cseréltete?
Kit az ég azért, hogy tégedet ruházott,
Örök lakosának már felkoronázott.
Kinek virtusainak leve bőv jutalma
Az idvezűlt lelkek csendes nyugodalma.
Hát ily örömért kell könnyeket hullatni,
Ilyen dicsőségért zokogva jajgatni?
Nyomorúlt emberek, bizony ha tudnátok,
Ilyen keservesen érte nem sírnátok.
Ha látnátok azt, hogy szerelmes szülei
Hogy fogták körűl és kedves gyermekei!
- - - - - - - - - - - - - volt párja
Az élet javába kimúlt - - -
Akiket zokogva e főldön éltébe
Kísért a megholtak temető helyébe.
Örűl ő, mivelhogy az égbe láthatja
- - - - - - - - ki volt édesatyja.
Örűl, hogy sorsosa lett boldogságának,
- - - - - - - - - - - - - anyjának,
Akinek szerelmes s anyai hűsége
Jutalma lett az ég fényes dicsősége,
Ott van - - aki mind pennával
Szolgált - - - - - - mind bíróságával.
S mivel ezt a népet híven vezérlette,
Arany koronával az ég megtisztelte.
Örökössé lett már ott az a szeretet,
Mely itt - - - - - - nyarakig mehetett.
Hát szükség-é ezért könnyeket hullatni,
Ily megboldogúlton illik-é jajgatni?
Óh nem, bár a halál tőletek elvette,
Rendelt más pártfogót tinéktek helyette.
Él még - - - - - - szerelmes magzatja,
E' lesz anyja helyett a szegények atyja.
E' lesz már az a fa, amelynek árnyéka
A nyomorúltaknak lesz őrző hajléka.
Ő lészen gyámola az erőtelennek,
Ő megruházója a mezítelennek.
Ő lesz az és az ő bőlcsen formált szíve,
Ki könyörűl rajtad, ha sért a bú íve.
Míg ez él, ne félj, mert addig a bánatnak
Terhei bár nyomnak, de el nem nyomhatnak.
A jóság, a hűség, az igaz szeretet
Mivel maradandó szállást nála vetett.
Így bíztatta az ég e nyomorúltakat,
Megértvén bús szívből eredt panaszokat.
Amidőn e sereg hálaadó nyelve
Így szólt, szíve lévén örömmel bételve.
Kegyelmes ég, kinek végetlen hatalma
A nyomorúltaknak örökös oltalma,
Ki eldűlt gyámolunk helyett mást állítál,
Bár megkeserítél, de megvidámítál.
És midőn az egyik kezed megsebhete,
A másik sebünkre írat kötözgete.
Ha már az, aki volt életünk dajkája,
Az atyafiúi szeretet példája,
E főldről a fényes egekbe kőltözött,
Él szerelmesivel ezer öröm között.
Azt, akit helyette rendeltél gyámolnak
(Ha a reánk törő bajok ostromolnak),
Tartsd meg sok ideig népünk védelmére,
Atyai hűséggel vigyázván éltére.
Tartsd meg, mint a kőszált a tenger vizében,
Melynek bár a habok jőnek ellenében,
Erősen áll, reá haszontalan törnek,
Mert reárohanván, magokba eltörnek.
Ennek pedig, aki már többé nincs velünk,
Szívünkbe örökös oszlopot emelünk.
Eljövünk gyakorta temető helyére
Sírni; ez az igaz szeretetnek bére.