Csokonai Vitéz Mihály

Nagy Sámuelhez

Múlik mord egünk homálya,
     A ködök már oszlanak,
Melyek oly sűrűn reája
     S vastagon borúltanak.

Túl Budán más láthatárra[1]
     A setétség elmene,
Rátekintvén ez hazára
     A magyar jó Istene.

Fénylenek setét egünkön
     Egynéhány oly csillagok,
Melyek árva nemzetünkön
     Fényesíthetnek magok.

Hajdan első renddel ége[2]
     A homály közt Péczeli:
Ő elalva, néki vége;
     Mégis a nép tiszteli.

Mert tudós pennája feste
     Néki olyan érdemet,
Melyet a százak leeste
     S múlta porba nem temet.

Ő kihalt, s porára húlltak
     Sok magyar keservei:
Óh - de sírba nem borúltak
     Véle Young és Hervey.

Drága kincse nemzetemnek,
     S jobb idők zsengéje is!
Óh! hol ilyenek teremnek,
     Gazdag a szegényje is! -

Jer, Barátom! Péczeliddel,[3]
     Gazdagítni népedet,
Űlj üres helyére; hidd el,
     Néped áldand tégedet.

Jer, Barátom! harmadiknak
     Hozd elő bőlcs Sandered:
Higyj nekem, magyarjainknak
     Véle kedvét megnyered.

Herveyt, Youngot becsűlni
     Megtanúlta nemzetem:
Sander ővelek fog űlni,
     Ezt előre hírdetem.

Ő az olvasóra édes
     Mézeit csepegteti,
Még magát is, a negédes[4]
     Észt magához kötheti. - -

Ó! hazám, hazám, szeressed,
     Kik szeretnek tégedet.
Nagy nevek gyémántra messed;
     Ők derítik fényedet!

Én ugyan becsűlöm őket
     És örökre tisztelem:
Míg az ég víg s ép időket
     Éltet a főldön velem.