Csokonai Vitéz Mihály

[Ötezer és mintegy...]

Ötezer és mintegy nyólcszáz esztendeje,
Mióta a világ ütközet mezeje,
Mióta minden nap sok ezer élőnek
Szívébe halálos mérgű nyilat lőnek,
Mióta oly sokan halnak a csatába,
Hogy a főld már alig rejtheti magába,
Úgyhogy méltán lehet félni az időtől,
Melyben nem járhatunk a sok temetőtől.
Egy-egy világot kell (szörnyűség hallani)
Minden század alatt eltakarítani.
Élők, vegyük tehát méltó figyelemre,
Micsoda bajnok tör az emberi nemre.
Micsoda bajnok az, mely ily bátorsággal
Harcol a főld színén lakó sokasággal.
Ki az, ki ily sűrűn pusztít éjjel-nappal,
Hogy a megholtakat alig győzik pappal.
Kinek csapásitól félnek a királyok,
Nyögnek a lázárral megtőlt ispotályok.
A halál ez s ennek fekete zászlója
Alatt a nyavalyák szörnyű légiója,
Melyek készen vagynak egy legkisebb szóra,
Táborral ütnek a szegény halandóra.
Nincsen az életnek semmiféle neme,
Melyre nem vigyázna ellenséges szeme.
Még alig kezdődik a kétséges pálya,
Már a csecsemőknek jajra nyílik szája.
Nem csak, hanem sokszor a rengő bölcsőnek
Kebele adózik a mord temetőnek.
Lesz reménytelenűl az élet reggele
A kegyetlen halál szomorú éjjele.
Hát az ifjúságot említsem-é? már a'
Megy igazán a legsúlyosabb próbára.
Hiába erősek ekkor a tetemek,
Hiába vídámak a mosolygó szemek,
Hiába eleven a vér az erekben,
S tüzes a bátorság a nemes lelkekben,
Mivel ezeket is a legtetszőbb korba
Ez a nagy ellenség fekteti a porba.
Csak egy nyavalyát kűld ellene, és merő
Derekakból kifogy az ifjúi erő.
Hogyha pedig velek ez a közönséges
Vitéz szembeszállni megy, nem elégséges.
Van harc, vagyon fegyver, ezekkel áll szembe,
Így taszítja véres testeket verembe.
Így ejti el Hektort, kinek tíz esztendő
Meghódolására nem elegedendő.
Sőt magát Achillest, kinek hasznát vette,
Egy ilyen praktika által elejtette.
Az öregek mondják, hogy ennek engednek,
Midőn a főld felé végre legörbednek.
Sőt úgy megtöretnek lassan, hogy reszkető
Fejekkel keresik, hol van a temető.
Mert ellenek harcol a hosszú idővel,
Mely mindent megemészt rettentő erővel.
Lassan-lassan őket mindaddig gyengíti,
Míg osztán végképpen elerőtleníti.
Amidőn kezének csak egy intésére
Önként kőltöznek le a sír fenekére.
Így dől ki, amidőn még csak nem is véli,
Főpapi székéből sok szomorú Éli.
Sok Chilók, amidőn legjobban örűlnek,
A halottak közé nevettekbe dűlnek.
Így harcol a halál, (óh, eszmélkedjetek)
Gyermekek, ifjak és vének, ellenetek.
De még e' kevés, mert csak magános próba,
Az élőt egyenként rakja koporsóba,
Van még nagyobb ennél, mert sokszor kihat a
Roppant országokra a pusztító csata.
Amidőn a holtak rakásokra hullnak,
A sűrűen hulló népek megritkúlnak.
Mert mikor kikűldi ama nagy bajnokot,
A pestist, mely ölni egyenként nem szokott,
Hanem szája mérges párázattal teli,
Mellyel a népeket gyakran -meg-leheli...
Ő az az öldöklő angyal, mely megraka
Minden házat holttal egy szörnyű éjszaka.
Mely Sénakeribet midőn elővette,
Számtalan táborát kicsiny számra vette.
Az éhség a másik leghívebb szolgája,
Igen hasonlít a képe is hozzája.
Ez midőn célba vesz egyszerre sokakat
S csinál elevenen járó csontvázakat,
Amelyek a főldön addig tétováznak,
Mígnem egyenként a sírba botorkáznak.
Mikor Titus a jajt kívűlről hallgatja,
Ez Jérusálemet belől szorongatja,
Ámbár a városban nincsen több magának,
Egyedűl többet ér az ő táborának.
Óh, de ki tudhatná mind előszámlálni,
Amelyekkel szokott a halál prédálni.
Maga Cyrus, aki egész seregének
Nevet tudott adni, nem tudna ezének.
Ily sok ellenség közt nem csudálkozhatunk,
Hogy az öreg szerre kevesen juthatunk.
Hogy az élők között nincsenek Nestorok,
Kiknek századokig elhaladna sorok!
Nincsen Matuzsálem, aki míg kidűlne,
A seculum elő kilencszer kerűlne!
Az ember éltének igen határt vét a
Mérték, melyet annak kimért a próféta.
Már ma csak olyat is nehezen lelhetünk,
Mint akit most gyászos sírjába temetünk.
Ki a hatvanhetet már jól meghaladta,
Amidőn magát a halálnak megadta.
Már az ősz hajakból font ezüst korona
Homlokára ritka tiszteletet vona.
Midőn a keserves próbák mezejébe
Elesett éltének megért vénségébe.
- - - - - - - - ez, kinek tagjai
Fedezői kedves hazája hantjai.
- - - - - - - - atyai szerelme
Nevelte - - - - - - - - védelme,
Kiket maga előtt bocsátván az égbe,
Már most velek együtt él nagy dicsőségbe.
- - - - - - - - bírta szívét s vele
Volt nyara, és szintén - - - - - - tele,
Kitől elmaradván páratlan élete,
- - - - - - - - - - - - - lehete,
Melyeket eltőltvén csendes békességbe,
Megelégedve megy fel a dicsőségbe.
De amíg elmenne, jertek el végtére,
Kedves gyermekei, megölelésére.
Jertek, neveteken szólítván titeket,
Hadd áldja meg végre szája élteteket.
- - aki már a gyászos halál által
E főldről az égbe plántáltattál által.
Az én áldásomra nincs neked szükséged,
Mert az ég örökre boldoggá tett téged.
- - - - - - - - jövel hát, tégedet
Úgy nézlek, mint aki bírta volt szívedet.
Az ég vigyázzon rád mindég kegyes szemmel,
Tetézzen minden nap újabb kegyelemmel.
Az árvák, az árvák, akik a kezedre
Maradtak, légyenek függesztve szívedre.
- - - - - - - - elmaradt özvegye,
- - - - - - az Úr ügyedet felvegye.
Éltedet az Úrnak ápolgató karja
Mindennémű veszély ellen eltakarja.
- - - - - - - - - - - - - jösztetek,
Kedves unokáim, hadd szóljak veletek.
- - - - - - - - - - - - - - jövel,
Hadd öleljelek meg ellankadt erővel.
Az Isten, ki gondot visel az árvára,
Kegyesen vigyázzon lelketek javára.
Szerelmes unokám - - - végtére,
Jövel nagyanyádnak megölelésére.
Amint nő a plánta, az égnek harmatja
Mikor reá kövér cseppjeit hullatja,
Úgy nevelkedj te is testbe és lélekbe,
Végre, de sokára, juss el az egekbe.
Engedjetek immár, kérlek, hadd menjek be
A megboldogúltak közé a mennyekbe.
Te pedig, akiknek még megvan éltetek,
E harcnak mezején szemesek légyetek.