Csokonai Vitéz Mihály

Parasztdal

     Ama fejér nyárfák alatt
          A part felé,
Sürü rekettye közt vezet
          Egy róna bé.
Óh! mert ez a hely énnekem
          Irtóztató;
Ott egy vityilló, abba nyög
          A szép Kató.

     Hiszen no csendes este van,
          Nincs semmi szél:
Mégis hogyan, hogyan rezeg
          A nyárfalevél.
Óh, szép Katóm! nem reszket úgy
          A nyárlevél,
Mint én teérted reszketek:
          Hová levél?

     Katóm! Katóm! ki sem jöhetsz
          Te tán soha,
Úgy bécsukott az a guta
          Vén mostoha,
Miolta szép orcáidat,
          Szép violám,
Ottbenn az ajtósark megett
          Megcsókolám.

     T'od, azt hazudtam volt neki:
          Csak a pipát...
Hogy a manó el nem vivé
          A vén szipát!
El sem hivé, rá sem hagyá
          Egy szómat is;
Kikergetett s lelúgozá
          Subámat is.

     Azolta erre jönni is
          Nem mertem én:
Tudod, pemetén jár az a
          Puruttya vén.
Csak itt nyögök hozzád, Katóm!
          E fák alatt;
Tudom, te is nyögsz a setét
          Kémény alatt.

     Füstöl, galambom! füstöl a
          Kéményetek;
Mert tán bizony nagyon alá
          Tüzeltetek,
Héj, héj, az én szívembe is
          Nagy tűz vagyon;
Héj, héj azért sohajtok én
          Ilyen nagyon.

     De még az Isten módot ád -
          Tudom, hogy ád -
Kimentlek én, vagy meggebed
          A vén anyád.
Ha máskülönben nem lehet,
          Felégetem
Azt a vityillót s őtet is
          Belévetem.

     A szívem is majd meghasad,
          Kedves Katóm!
Hogy képedet még csak nem is
          Csókolhatom.
Szegény legény vagyok; de csak
          Egy csókot adj:
Ihon van a szűröm, nesze,
          Gatyába hagyj.

     De már reám setétedett
          Az éjjel is:
Mégis csak itt kesergek én
          Potomra is.
Bús sorsomat kesergem én
          S a szép Katát.
Rózsám, aludj helyettem is -
          Jó éjszakát!